A nagy építészeti alkotások nem egy ember, hanem egy egész nemzedék álmát, kemény munkáját tükrözik. Ilyenek a gótika égbetörő katedrálisai, amelyekben az ég és föld ölelkezik. Tervezők, mesterek fogtak össze Isten dicsőségére és lelkük üdvösségére. Az idő kővé merevedett alkotásaikban, az időtlenség honol bennük. A középkori katedrálisnak nincs olyan része, amelynek ne lenne valami sajátos üzenete. Amikor a kőóriás tornya csúcsán szorgoskodó mesternek feltették a kérdést: miért faragja a magasban a kőcsipkét éppoly tökéletesre, mint azt a földön, hiszen a magasban úgysem látja senki, a kérdésre rövid volt a válasz: Látják azt felülről. A felépült templomból a Biblia éppúgy kiolvasható, mint a hétköznapi élet, mely ott nyüzsgött a lázas tevékenységben.

A csillogó-villogó bevásárlóközpont acélszerkezetének elemei az ember alkotta világ nagyszerűségét sugallják. Belső terének merész, lendületes ívei a szellem fizikai törvények fölötti diadalát hirdetik. Azt a benyomást keltik, hogy ezek az ívek egyre tágasabbakra feszítik az emberi világ határait. Zárt és biztonságos „univerzum” ez, ahol az ember rövid időre elfelejti a külső világot. Itt minden fényben úszik, az üvegkupola kristálylapjai elkápráztatják a szemlélőt. A bevásárlóközpont tökéletes emberi világnak tűnik, amelyben nincs hó, ólmos eső, zivatar, nincs nappal és éjszaka, semmi sem emlékeztet a kinti világ gondjaira. A virágfüzérek, szökőkutak, fülbemászó dallamok tavaszra emlékeztetnek. Az idő megállni látszik, a nyüzsgő tömegben senki nem gondol mulandóságra, a boldogság illúziója ural mindent. Az éjjel-nappal üzemelő bevásárlóközpont az utópia boldogító változata a valóság és a mesterségesen előállított világ között, ahol mindenki névtelen, mindenki egyenlőnek képzelheti magát. Nincsenek társadalmi osztályok, konfliktusok, viszályok. Feliratok, plakátok, reklámszövegek újabb és újabb meglepetéseket kínálnak. Sokkal többet ígérnek, mint amit az árucikkek nyújtanak. Egy ajándékba vásárolt csillogó ékszer a transzcendencia ragyogását jelentheti. Egy ajándéktárgy varázspálcaként örömmel tölthet meg egy emberi kapcsolatot, amely már rég megszakadt. Ez a mesterséges sziget tele van meglepő titkokkal, akárcsak a dzsungelbeli kaland. A föld többé már nem a „siralom völgye”, amint a középkori himnusz szerzője fogalmazott, az ember képes megteremteni a maga boldogságot ígérő világát. De vajon a „földi mennyország” jelenthet-e végső beteljesedést? – A halandó ember az evilág fényeit megcsodálja, de a rövid élmény után érzi, hogy minden mulandó. A hívő a bibliai igére gondol: „Nincs itt maradandó hazánk, hanem a jövendő hazánkat keressük.” (Zsid 13,14)

Amikor a teológus Istenről szól, nehéz feladatra vállalkozik. Az Istenről szóló beszéd valójában dadogás, a végtelen Istent aligha lehet az emberi szavak szűk korlátai közé szorítani. Isten a kinyilatkoztatás ellenére is titok marad. Mindaz, amit róla tudunk, nem ő maga, csak jelkép. Nincsenek szavaink, hogy kifejezzük, milyen is lesz a megdicsőült állapot. A Szentírás lakomáról beszél, ahol az ünnepi asztalt soha le nem szedik, ahol a gyertyák soha ki nem alszanak. Olyan időről, amikor nem lesz többé sötétség. Arcokat vonultat fel, amelyek nem ismerik a könnyet, városokról beszél, amelyekben a bástyákon nem lesznek többé katonák. Meglepően emberi képek ezek, és arra utalnak, amit álmainkban tüneményesnek, kívánatosnak érzünk.

Vágyaink listáján alig szerepelnek az örök élettel kapcsolatos elképzelések. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9) – írta Pál apostol. Eszerint a közvetlen tapasztalat hiánya miatt az örök életről gondolkodni, beszélni fölösleges? Hiszen csak a halál után felvirradó létállapotban lesz nyilvánvalóvá, ami a földi életben felfoghatatlan. Titokkal állunk szemben, a túlvilági lét egészen más, mégis állíthatjuk: az örök élet „polgára” teljes értékű ember marad, nem olvad bele a végtelen szellemi világba, megőrzi személyességét, földi életében kialakított identitását. A teológia állítja, hogy a megdicsőült Krisztus az örökkévalóságban is magán viseli az emberi természet vonásait.

Az örök boldogság belépés Isten életébe. Az ember halála után nem „meztelenül” lép Isten elé, azt és annyit „visz magával” a túlvilágra, amit és amennyit szeretete földi életében létrehozott.

A feltámadt állapot olyan földi élményhez hasonlítható, amit néha, a csodálkozás pillanatában átélünk, amikor önkéntelenül felkiáltunk: ezért a pillanatért érdemes volt élni!