Mi a betű? – A beszédhang írott jele, amelynek hosszú története van. A görög, majd a latin betűn át a gótika, a reneszánsz, a barokk kor betűstílusait szemlélve követhetjük a betű fejlődését. A betű változása tükrözi a művészettörténet stíluskorszakait. A betűk formájukkal, vizuális hatásukkal gondolatokat ébresztenek. Egy középkori kódex iniciáléja akár elmélkedési téma is lehet. A festők a miniatűr alkotásokban a középkori művészetet csodálják.

Falka Sámuel klasszicista vonalvezetésű betűi felvették a versenyt a nyugati betűmetszők legszebb alkotásaival. A betű azonban, bármennyire művészi alkotás is, önmagában nem közvetít üzenetet. A betűknek szavakká kell tömörülniük, hogy üzenet hordozói legyenek. Illyés Gyula köszönetet mond a magyar nyelvnek: „Felmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv (...) fiaid közül egy, íme: (...) nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábad elé / tenné, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”

Az írástudó ellentéte az „olvasni tudó”, amit a nyelvújítók kifelejtettek szótárukból, noha az „olvasni tudás” legalább annyira fontos, mint az írni tudás. A letűnt diktatúrának egyebet nem, de azt mindenképpen megköszönhetjük, hogy megtanultunk a sorok között olvasni, aminek ma is hasznát vesszük, ha a napi sajtót olvassuk. „ Most tükörképben, homályosan látunk” – olvassuk a könyvek könyvében. De nem mindegy, hogy milyen tükörbe nézünk. A maszatos tükör felismerhetetlenné teszi a képet. A tisztán látás és tárgyilagos láttatni tudás a hiteles írás egyenes következménye.

A betű feltalálása tette lehetővé a tudomány és a kultúra születését. Az írásos emlékek őrizték meg, tették lehetővé, hogy egy-egy emberöltő tudása, művészete, életbölcsessége az emberiség szellemi és materiális fejlődésének építőköve legyen. Korszakokról beszélünk. Amiként az élő fa nem veszíti el évgyűrűit, hanem folyton újabbakat növeszt, úgy az emberiség újabb korszakai sem szüntetik meg az előzőket, azok hozzáadódnak a sokrétűbb teljességhez, amely a tovább élő múlt szellemi örökségét magában foglalja. Alig gondolunk a letűnt századok, évezredek szellemi erőfeszítésére, ami lehetővé tette az emberi élet, a kultúra és civilizáció kibontakozását.

A kultúra a betűből nőtt ki, alapvető szerepe az, hogy választ adjon az emberi élet egzisztenciális kérdéseire, irányt mutasson a humanizálódás felé. A kultúra és civilizáció fejlődésének nélkülözhetetlen feltétele a fegyelmezett életkeret, az ösztönös vágyak visszaszorítása, azoknak az értelem és erkölcs szabta keretbe való terelése. Az individuális életszemlélet zsákutcába vezet, csupán változó érzelmekre, illúziókra épít, nem képes létrehozni az emberi együttélés feltételeit. Amíg a középkori világszemlélet érvényben volt, addig az emberek otthon érezték magukat a világban. Az adott világkép biztonságot jelentett számukra. A hitben választ kaptak az emberi lét kérdéseire, a hit megnyugvást jelentett számukra.

Az újkor embere néhány száz év alatt többet fejlődött, mint a letűnt nemzedékek néhány ezer év alatt. A rohamos fejlődés következtében a hagyományos értékek háttérbe szorultak. A hit és erkölcs a tömegek számára többé már nem jelent életformáló értéket, biztonságot.

Az újkorban a középkor biztonságos világképe bomlásnak indult. Berobbant világunkba a fogyasztói civilizáció a maga radikálisan új értékrendjével, individuális követelményeivel. Globális érdekek – egyfelől gazdasági és politikai erők, másfelől emberi ösztönök és vágyak dagasztják ennek az új civilizációnak a hullámait, amelyek semmibe veszik a közösségi életformák érdekeit.

A modern csillagászat felfedezései révén a Föld porszemmé zsugorodott. Porszem vagyunk a világegyetemben, noha a mindennek tudjuk magunkat. Hit nélkül a semmibe hull vissza minden igyekezet. A múlt század gondolkodója szerint a XXI. század vagy hívő lesz, vagy nem lesz többé, végleg eltűnik. A hit távlatokat nyit. Hamis prófétának bizonyul, aki tagadja, hogy a hitnek nem lesz többé reneszánsza.

Irodalmunk egyedülálló gyöngyszeme, Az ember tragédiája, ez az elgondolkoztató, történetfilozófiai alkotás, amely nem színpadi előadásra készült, valójában drámai költemény, mégis ez lett egyik legtöbbször bemutatott, nagy sikerű, rengeteg nézőt vonzó színdarabunk. Hogy a nézők közül ki mennyit ért meg belőle, az kérdéses, de a nagyközönség soha nem unta meg a tizenöt színen át színre vitt gondolatok, eszmefuttatások áradatát. Adám személyében az örök embert szemléljük, aki a kudarcsorozat végén meghallja a felülről jövő bátorító szót.