Medgyaszay Vilma színésznő a Vígszínház színiiskolájában szerzett diplomát, és a Modern Színpad kabarétársulat tagjaként népszerűségre tett szert. Kellemes hangja, muzikalitása, tehetsége karrierje kísérői voltak – olvassuk néhány soros életrajzában. A sokakat örömre hangoló színésznőre emlékezve lépjünk a teológia berkeibe, és tegyük fel a kérdést: Van-e Istennek humora?
A kérdés emberi gondolkodásunkra vall, mint ahogy minden más isteni tulajdonság felvázolása is emberi szempontok szerinti megközelítés. A mosolygó istenkép szokatlan, zavaró. Megszoktuk a hatalmat, tekintélyt sugárzó istenképet. De nem tévedünk, ha állítjuk: Isten az öröm, a derű forrása. János apostol írásából tudjuk, hogy „Isten a szeretet”. A derű pedig a szeretet visszfénye.
A Bibliában olvassuk: „Mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, belőle fakadó tettei azonban nincsenek?” (Jak 2,14) Igaz ugyan, hogy a megigazulás a Krisztusba vetett hitből fakad, de a hitet cselekedeteknek kell követniük. A korábbi katekizmusok kérdéssel kezdődnek: „Mi végett vagyunk a világon?” A válaszmondat végén ez áll: „…hogy Istennek szolgáljunk…” Mintha csak az lenne az emberi élet értelme és célja, hogy az üdvösség várományosa Isten elvárásának megfeleljen. Ez részben igaz, de egyoldalú szemlélet, hiszen jó cselekedeteinkkel nem érdemeljük ki Isten üdvözítő kegyelmét, az üdvösség Isten ingyenes ajándéka. A folytonos, Isten iránti kötelességre való hivatkozás beárnyékolja Isten szeretetét, a beléhelyezett gyermeki bizalmat, örömet. Talán részben ezzel magyarázható a keresztények soraiban tapasztalható „öröminfláció”. Mauriac, a keresztény gondolkodó, megjegyzi: „Rájöttem, hogy arra neveltek bennünket, hogy képtelen tilalmakban mérjük a végtelent, bocsánatos és halálos bűnök átszámítási kulcsával. Ez a szemlélet az új bort régi tömlőkbe tölti, Krisztus örömhírét merev szabályokba rögzíti.” A parancsolatokra figyelő csak a nap terhét és hevét érzi, megfeledkezik arról, hogy Krisztus örömhírt közölt a világgal. A személytelen kötelességteljesítésből, a törvényízű kereszténységből nem fakad személyes öröm.
A Szentírásban, a Bölcsesség könyvében többek között ez áll: „Ott voltam mellette, mint a kedvence (…) mindig ott játszottam a színe előtt, ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.” (Péld 8,30–31)
A biblikusok ezt a szöveget a Teremtőre vonatkoztatják, aki nem szükségszerűségből, belső kényszerből teremtette a világot és benne az embert, hanem szabadon, örömét találta abban, hogy teremtményeivel megossza isteni életét. Lírai hangvételben fogalmazva: A Teremtő saját lehetőségeivel játszadozott, hogy végtelen erejéből hozzá hasonló, neki tetsző teremtményeket hívjon létre. A népi mondás is ezt sejteti: „Isten jókedvében teremtette a világot.” A misztikusok nyitva látják az eget, Assisi szentje égre tekintett, és felkiáltott: Odavaló vagyok én, ahol ragyog az a fény.
Van abban valami mélységes derű, ha a Végtelen végest teremt, de az már tragikus, ha a véges tagadja a Végtelent. A zsoltáros is ezen töpreng: „ A föld királyai fölkelnek, nagyjai összeesküsznek az Úr ellen (…) Ki az égben lakik, az mosolyog rajtuk, kineveti őket.” (Zsolt 2,4)
A pszichológusok feltárják a humor lélektani mélységét, és állítják, hogy a humoros ember nehéz helyzetben sem omlik össze. Morus Tamást még a vesztőhelyen sem hagyta cserben a humora. Kivégzése előtt arra kérte a bakót: „Segíts fellépni a vérpadra, leszállni már magamtól fogok.”
Karl Rahner szerint a teológia vidám tudomány. Komikus az a teológus, aki elméletét mindenáron a fejekbe akarja ültetni, hogy így Isten titkairól fellebbentse a leplet. Az Isten titkaira rácsodálkozó teológus az ellenkezőjét teszi: várja a felülről jövő sugallatot, és vallja: a csodálkozás az első lépés az Istenhez vezető úton.
A természet tobzódik az örömben. Az állatok folyton játszanak, a madarak kedvtelésükre énekelnek, összehasonlíthatatlanul több virág nyílik, mint amennyit megcsodálunk. Az örömből táplálkozó humor valójában életművészet. A mosoly, néhány „bon mot” feloldja az ellentéteket. A humoros tanár vizsga előtt feloldja tanítványai szorongását, kicsalja belőlük tudásuk legjavát.
A „szomorú szent” valójában nem szent, mert nem szerzett még „kóstolót” az örök boldogságból. A humor reményt fakaszt, távlatokat nyit, felvillantja az élet napfényes oldalát. Olyan, mint a csónakos, aki könnyedén suhan át a zátonyok, örvények között abban tudatban, hogy bizton célba ér. Aki hitében előrevetíti Isten ígéretének beteljesülését, az minden akadályon túllát.