A szőlész Katona Zsigmondra emlékezve Juhász Gyula Prológus című versét idézhetjük, amelynek verssora szállóigévé vált: Lesz még egyszer szőlő, lágy kenyér. Ínséges időben született a vers, abban a reményben fogant, hogy jönnek majd jobb idők, amikor az embereknek nem kell többé nélkülözniük. A szőlő és a lágy kenyér a jóllakást, a megelégedettséget jeleníti meg. Két olyan alaptáplálék, amely életben tartja az embert. A nagy lakomák terített asztalán feltálalt gazdag ínyencségekre alig emlékszünk, de a költő által „megénekelt” kenyér és bor mindennapi táplálékunk, gondűző italunk.

Krisztus kereszthalála előtt nem tort, hanem tanítványaival örök időkre szóló lakomát rendezett. A terített asztalra olyan „menüt” rendelt, ami a táplálkozás alapkelléke, amihez mindenki könnyen hozzájuthat. A kenyeret minden ember minden nap haláláig fogyasztja, és meg nem unja. Hogy a kenyér létfontosságú, azt nyelvünk is kifejezi, számos szólásmondás tükrözi: Egy kenyéren él valakivel, eszi a maga kenyerét, megbékél a maga kenyerén, megette a kenyere javát. A földből élő embernek verejtékes munkával kell szántania, vetnie, ami még nem biztosítja az aratást, hiszen a termés az időjárás függvénye.

Jézus üzenete a búzamag sorsában értelmezhető. Ahhoz, hogy a búzamag termést hozzon, el kell pusztulnia. „Bizony mondom nektek, ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt.” (Jn 12,24) Más szóval: csak az tudja megsokszorozni életét, aki meghal önmagának, önzésének, és másokért áldozza fel életét. A búzaszem a földben megsemmisül, hogy később önmagát megsokszorozva, lisztté őrölve kenyérré, táplálékká váljon. Illyés Gyula is ennek a bibliai képnek ad hangot: „Sürgetőbben, mint akár tegnap is, meddig öntesz még belém gabonát, Gazda?”

A búzaszem „üzenete” félreérthetetlen: egymást kell éltetnünk, erőt adó lelki táplálékká válnunk, hogy az élet kibontakozzék. Ezt tette Jézus is, „beleigézte” önmaga feláldozó szeretetét a kenyérbe, és így lett az örök élet kenyere.

Ha a kenyér mindennapi eledel, akkor a bor az ünnep itala, amely „megvidámítja az ember szívét”. Az élet nemcsak verejtékes munka, hanem ünnep is, amikor megpihenünk, az együttlétben, az örömben feloldódunk, együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk és akik szeretnek minket. Nem véletlen, hogy az Úr a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta a násznép örömére.

A kenyér és a bor a föld termése és az emberi munka gyümölcse. A liturgia kenyérrel és borral ünnepelt eucharisztikus lakoma, amely átfogja az emberi lét teljességét, a hétköznapokat és ünnepnapokat egyaránt. A liturgiában a zarándok egyház ízelítőt kap a túlvilági „bankettből”, a zsoltárossal ujjong: „Ízleljétek és lássátok, hogy jó az Isten hozzánk!”

Az ünnepek megkoptak, elveszítették eredeti jelentésüket és jelentőségüket. Az ünnep válsága a materiális gondolkodás egyenes következménye. A mai ember elfelejtette, hogy minden ünnep eredetileg szakrális, kultikus esemény volt, amelyben a szürke hétköznapok embere az Istennel való kapcsolatot kereste. A liturgia az üdvtörténetre való visszaemlékezés, a transzcendens szférába történő átváltás. Az ünnepet nem lehet kitalálni, állítja Pilinszky, csak felfedezni, miként a csillagokat, melyek segítenek, hogy tudjunk eligazodni, csodálkozni. Az ünnepben együtt vagyunk, lelkünk kiemelkedik az anyag vonzásából. A pihenés, a kikapcsolódás önmagában még nem ünnep, az csak a testet szolgálja, az ünnep viszont a lelket élteti. Az együttlét, az Isten és embertárs felé történő kitárulkozás tartalmat, értelmet ad az életnek. Az ünnep a kikapcsolódáson túl egy magasabb létsíkra való átkapcsolás. Az ünnepben a hétköznapok szétszedettsége helyett létünk értelme, az emberi sors távlata sejlik fel.

„Boldog a nép, amely tud ünnepelni” – hirdeti a zsoltáros. Az ünnep közösségi találkozó, a nép történelme sorsdöntő eseményeire emlékezik, a múltat a jelenbe varázsolja. Megidézi az ősök szellemét, számba veszi a kudarcokat és sikereket. A jubileum bibliai eredetű szó, a kos szarvából készült kürtre utal, amely ünnepre hívja az embereket. Isten nem vesz ki szabadnapokat, hogy folyton népe között legyen, osztozzék az ünneplők örömében – jegyzi fel naplójában egy elmélkedő.