„Jaj a legyőzötteknek!”

Audio file

Az utóbbi időben Erdély több magyar városában utcát neveztek el Clemenceau-ról. Egyik román újság lelkendezve ír a „keresztelő” sorozatról, és tájékoztatja olvasóit, hogy mi mindent köszönhet a román nép az egykori francia miniszterelnöknek. Arról viszont hallgat, hogy miért éppen a magyar városokban terjed a Clemenceau-kultusz. Hogy a magyarok is jobban megismerjék és emlékezzenek rá? De hiszen volt „szerencséjük” tevékenységét nyomon követni. Trianon döntőbírójaként a magyar történelembe örökre beírta nevét. Polónyi Nóra történész, a nap szülötte A román propaganda hatása Nyugat-Európa közvéleményére című könyvében részletesen elemzi Clemenceau trianoni szerepét. Az első világháború eseményeiről már számtalan könyv megjelent.

A román nép „barátjáról” szóló cikkek olvasói közül sokan nem tudják, hogy Clemenceau kíméletlen politikus hírében állt, amit gyakran idézett mondása is igazol: „Ha egyik lábam a sírban van is, a másikban még mindig van annyi erő, hogy ellenfeleimbe rúgjak.” Sajnos nemcsak vetélytársaiba, hanem a legyőzött, megalázott magyarokba is belerúgott.

Politikai krédójában a háború és béke alig különbözik egymástól. Az életet az egymással szembenállók ádáz küzdelmének tekintette. A spártai nevelés híve volt, rendszeresen párbajozott, szélsőséges véleményét bátran hangoztatta, miszerint: az egészséges, tehetséges gyermekekért mindent meg kell tenni, a többivel eltartásukon kívül nem kell törődni. Ellenfelei a „tigris” nevet ragasztották rá, mert hivatalából egy prefektust tettlegesen bántalmazott és kidobott. Belügyminiszteri szolgálata idején Franciaország első zsarujaként emlegették.

A román sajtó elismeréssel szól az „igazságos” békediktátumról, amit a vesztes fél elvakult, megbocsáthatatlan diktátumként tart számon. A gyászos esemény kapcsán érdemes a döntőbíró életviteléről röviden megemlékezni, néhány szót ejteni arról a románbarátról, akit a Liga Culturală nevű politikai szervezet tagjai már az 1890-es években nagy tiszteletben részesítettek. A szóban forgó tömörülés tevékenysége nagyrészt Magyarország lejáratásában merült ki, amit a magyar kormány közömbösen szemlélt. Trianon magvait itt hintették el, ami a világháború végén szárba szökkent.

A baloldali elveket valló, republikánus család sarja tizenhét éves korában bosszút esküdött, amikor apját a második császárság idején Algériába deportálták. Az ifjú a forradalmárokkal tartott, kapcsolatai miatt hetvenhét napot börtönben töltött. Szabadulása után pártja nemzetgyűlési képviselővé választotta, de lemondott, mert nem értett egyet a porosz–francia háborút lezáró békével. A radikális republikánus ellenzék vezető rétegéhez tartozott, antiklerikális elveket vallott, az állam és az egyház szétválasztásán ügyködött. Tanúja volt a vallásellenes intézkedések végrehajtásának, minisztersége idején került sor a templomi kegytárgyak állami leltározására, amit egyes egyházközségek szentségtörésnek tartottak, a hívek barikádokat emeltek, tiltakozásuk jeléül bezárkóztak a templomokba, de Clemenceau hajthatatlan maradt.

Magánélete nem volt boldog. Erkölcsi botlásain könnyen túltette magát, felesége hűtlenségét viszont nem bocsátotta meg, őt szeretőjével együtt egy Amerikába induló hajóra rakta. Három gyermekének családi élete is meglehetősen viharosan alakult. Madeleine lányának férje öngyilkos lett. Michel nevű fia egy magyar járásbíró lányát, Michnay Idát vette feleségül Galántán 1901-ben. A közhiedelemmel ellentétben Clemenceau kedvelte magyar menyét. Ez a házasság is válságba jutott, mert a szép magyar hölgy engedett egy fiatalember ostromának. A jómódú környezetből kiesett feleség ápolónőként tartotta fenn magát, százegy éves korában hunyt el.

1917 novemberében, az első világháború végén a „tigris” a kormány élére került. Nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz forradalom hatására fellángoló sztrájkok, lázongások és a háború elhúzódásának veszélye határozottabb kormányzást tett szükségessé. Az egykori radikális fiatalemberből ekkorra embergyűlölő, konzervatív, bosszúálló politikus lett, akinek már csak a végső győzelem lebegett szeme előtt.

Clemenceau 1919 őszén, politikai karrierje csúcsán miniszterelnökként és a békekonferencia elnökeként élők és holtak urának érezte magát. Németországgal kezdte terve kivitelezését, amelyet annyira meg akart gyengíteni, hogy soha többé ne legyen képes Franciaországgal szemben hadat viselni. Lázas igyekezetében a békekonferencia társvezérei mérsékelték. Magyarországot kevésbé ismerte – állítja a történész –, és éppen ezt az országot áldozta fel a hatalmi érdekeknek. Az egykori nagy magyar haza feltörő nemzetiségeinek követelőzését tartotta mérvadónak, velük tárgyalt, egyezkedett, a magyar delegációt elutasította.

Damoklész kardja függött a vesztes magyar fél feje fölött, a győztesek, Clemenceau-val az élen, megtehették volna, hogy Magyarországot, Szent István örökségét teljesen felszámolják. Talán az égiek sugallatára döntöttek a győztesek úgy, hogy ezt mégsem tehetik, beérték Magyarország feldarabolásával.