A látható és láthatatlan boldogság

Audio file

Meglepő a nyolc boldogságról szóló jézusi üzenet, olyanokat mond boldognak, akiket a világ szerencsétleneknek nevez. Boldogok a szegények, a szomorkodók, az éhezők, az üldözöttek... Ki mondana ma ilyet? Nem inkább azt hangoztatják, hogy boldogok a gazdagok, a vigadozók, a jóllakottak, a hatalmasok? Jézus állításai szöges ellentétben állnak minden idők közvéleményével. A ma ünnepelt ferences szerzetes Jézus tanítását vallotta, boldogságát a lemondásban találta meg.

Az újkori humanizmus megjelenése óta gyakran elhangzik a vád: a keresztény erkölcs emberellenes, az emberi élet kiteljesedése helyett önsanyargatásra, és a túlvilági üdvösség reményében a földi élet megvetésére ösztönzi követőit. Márpedig az embernek nem a másvilágon kell keresnie a boldogságot, hanem a földön kell az élet örömeit, szépségeit élveznie. A humanisták közül sokan megfogalmazták a kereszténység élet-és világidegenségét, amit azzal magyaráztak, hogy a keresztény tan lényegéhez tartozik a test, az érzékiség és egyáltalán az evilági értékek megvetése. Heine a következőképpen jellemezte a keresztény életet: „A jó Krisztussal szemben áll a gonosz Sátán, a szellem világát Krisztus, az anyag világát a Sátán képviseli; amazé a lelkünk, ezé a testünk (...) ezért van szükség arra, hogy az élet minden érzéki öröméről lemondjunk, és testünket, a Sátán adományát sanyargassuk.”

Ezt a torz képet azok vázolják fel, akik nem ismerik a kereszténység lényegét. Az emberszerető Isten kinyilatkoztatásán alapuló erkölcs nem vezethet az emberi természet eltorzítására, az evilági értékek megvetésére, éppen ellenkezőleg: ez az erkölcs szolgálja az ember igazi kiteljesedését, boldogságát. De vajon miért alakult ki ilyen negatív kép a kereszténységről? Nem volt-e a kereszténységen belül is szemléletbeli elhajlás, ami eltért a Biblia tanításától, a hiteles keresztény hagyománytól?

Az egyháztörténet tanúsága szerint az egyháznak minden időben ádáz szellemi harcot kellett vívnia a tévtanítók, eretnekségek ellen. Ezek közé sorolható a dualista világképen alapuló gnoszticizmus is, amely éles ellentétet hirdetett Isten és a világ, szellem és anyag, lélek és test között. A Biblia tanítása egyértelmű: Isten látta, hogy jó mindaz, amit alkotott (Ter 1,31). Jó az anyag, jó a test, a nemiség, az érzékiség. A humanista kritikának némi pozitív hozadéka éppen az, hogy önkéntelenül is hozzájárult a bibliai emberkép jobb megismeréséhez.

Az Újszövetségben valóban sok szó esik az önmegtagadásról, azt nem lehet Jézus tanításából kilúgozni. De nézzük közelebbről: miről is van szó? Mire gondoljunk, amikor Jézus önmegtagadásról, kereszthordozásról beszél?

Az önmegtagadás alapvető aktusa maga a hit. A hit pedig nemcsak létünk beteljesülése, nemcsak öröm, boldogság, biztonság, hanem lemondás, áldozathozatal is. A hitben az ember rábízza magát Istenre, lemond arról, hogy önmagára, saját erejére támaszkodjék, vágyait kövesse. Ez pedig – ha egzisztenciális komolysággal teszi – nehéz, hiszen kiirthatatlan az emberből a hajlam, hogy önmagából induljon ki, belátása szerint rendezze be életét, világát. Hogy a hit olykor mekkora áldozatot és kockázatot követel, azt a Biblia nagyjainak példája igazolja.

A hit velejárója a világról való lemondás, ami fájdalmas, hiszen a világ látható, megtapasztalható, Isten viszont láthatatlan, megfoghatatlan. Adott esetben a hit már eleve elszakadást követel attól, amihez az ember körömszakadtáig ragaszkodik. A mély, nagy hitnek szükségszerű velejárója a próbatétel, ami a hit „kalandját” vállaló számára teljes kiszolgáltatottságot, lemondást jelent. Ám a lemondás motívuma nem az, hogy a hívő megveti a világot, hanem az, hogy Istent önmagánál és a világnál is jobban akarja szolgálni és szeretni, ezért teljesen Istenre bízza magát. Az Isten iránti nagyobb szeretet kinyilvánításának egyetlen módja az, ha a krisztusi eszményre törekvő lemond olyan értékekről, amelyek önmagukban véve jók, amelyekhez ragaszkodni megengedett, erkölcsös, de ezek messze eltörpülnek a Krisztusban megjelent eszmény mellett. A világ összes értéke, bármennyire is jó, mint Isten adománya, mégiscsak másodrendű Istenhez viszonyítva, aki a teljes emberi önátadásban betölti teremtményét, magához emeli és jelenlétét titokzatosan kinyilatkoztatja. A szerzetest ez a tudat és élmény tartja hatalmában, készteti arra, hogy hitében és önátadásában kiteljesedjen, és a földön az örök boldogság hiteles hírnöke legyen. A szerzetes sok mindenről lemond, hogy mindent megnyerjen.