A tudomány és technika sziámi ikrek: ahol az egyik feltűnik, ott a másik is megjelenik. A tudomány felfedezései vajmi keveset érnének, ha azokat a technika nem ültetné át a gyakorlatba. A tudomány az ész, a technika a kéz vívmánya.

A technika egyidős az emberrel. A kerék feltalálása a maga korában ugyanolyan siker volt, mint ma az űrrakéta. De felmerül az erkölcsi probléma: mennyire marad ember az ember a technika korában. A modern ember megszokta, hogy számos problémát egyetlen gombnyomással megold, a tudomány fejlődésével mindenre képes lesz, minden tőle függ. A technikai vívmányok a természet fölött aratott győzelem bizonyítékai. Életfeltételeink folyton javulnak, apró láncszemként kapcsolódik egybe milliónyi ember munkája, és így szemlátomást átalakul a világ. A technika bravúrja a lehetőségek megvalósítása, és azoknak a mindennapi életben történő alkalmazása. A technika fejlődése felhőtlen optimizmusra ad okot. A modern embert alkotásai veszik körül. A felfedezések áradatában egy-egy újabb szenzáció csak ideig-óráig áll az érdeklődés középpontjában. Van ebben valami kegyetlen vonás, de valami felemelő is: nem a feltaláló személye a fontos, hanem a közösség. A felfedezés túlnövi szerzőjét, akinek neve rövid idő alatt feledésbe merül, emlékét többnyire csak a beavatottak, később már csak a lexikonok őrzik .

A technika áldás, de veszélyt is rejt magában. A haladással párhuzamosan megjelennek a foglalkozási ártalmak: a légszennyeződés, a zaj, a balesetek. A tudósok figyelmeztetnek, hogy a szív-, rák-, idegbetegségek oka az, hogy a lassúbb életritmushoz szokott emberi szervezet, amelyet őseinktől örököltünk, nehezen képes elviselni a nagyobb terhelést, amelyet ma a munkahely és a környezet rákényszerít az emberre. A technika legnagyobb veszélye az emberi kapcsolatok elgépiesedése. A szakmunkás, aki napjai java részét automaták, gépek között tölti, lassan már a társadalom nagy gépezete mellékalkatrészének érzi magát. Kérdezhetjük: nem jutott-e az emberiség túl korán olyan magas tudományos, műszaki szintre, amelynek pszichikailag már alig képes megfelelni. Hol van még az a felnőtt emberiség, amely ekkora szabadságot és fejlődést lelki megrázkódtatás nélkül át tud vészelni?

A homo faber, a kézműves ember évezredeken át kétkezi munkával termelte meg a létfenntartáshoz szükséges javakat, a modern korban viszont a gép átvette a főszerepet, az egyedi termékből tömegtermék lett. A „mű” és a „műves” között megszakadt a közvetlen kapcsolat. Az alkotó ember lelkében végbemenő, elidegenedési folyamat valójában itt kezdődött: a homo faber átadta helyét a homo technicusnak. Az alkotó ember a háttérbe szorult, a technika mellett törpévé zsugorodott. Keze munkájára most már csak akkor van szükség, ha egyedi, minőségi alkotást várnak tőle. Nem a gyártmánynak, hanem az alkotásnak van igazi értéke. A termékeken olvasható „made” felirat személytelen, tömegtermékre utal, az anyagot megmunkáló kezéből kikerülő alkotás viszont személyes jegyeket mutat fel.

Simó Józsefnek, a nap szülöttének a csúcstechnológia rendelkezésére állt, de nem érte be ezzel, művészeti stúdiót hozott létre, hogy számos ipar- és képzőművész otthonra találjon. A „technofóbia” nem ejtette hatalmába, a kreativitást pártfogolta.

A technológiai fejlődés lehetővé tette az információ robbanásszerű terjedését. Az internet segítségével minden iskolás gyermek megtudhatja, hogy a Föld különböző pontjain milyen az időjárás, világszerte több ezer áruház kínálatából válogathat, böngészhet hatalmas könyvtárakban. Ennek az információzápornak vannak azonban árnyoldalai is. Hogyan képes tájékozódni az átlagember az információk tengerében? Nem hasonlít-e ez a jelenség a tenger partján ábrándozó emberhez, aki beéri a látvánnyal, de nem mer a tengerbe lépni, mert fél a kiszámíthatatlan hullámoktól.

A médiavilág felszínes, egyre inkább a szórakoztatásra, az igénytelen, könnyű műsorok készítésére törekszik az érdeklődés felkeltése érdekében. A tévénéző tudatában egyre inkább összemosódnak a trükkök és a való élet sokszor tragikus eseményei.

A média szerepe valójában az lenne, hogy az információt a kommunikáció szolgálatába állítsa. De ahogy az információ robbanásszerűen elönti a világot, úgy a kommunikáció, az ember és ember közötti kapcsolat egyre szűkül. Az információ fontos, de az emberek közötti érintkezés ennél lényegesen több. Az információ egyoldalú tájékoztatás, a kommunikáció pedig kétoldalú, kölcsönös kapcsolat, ami a személyek találkozását, együttlétét szolgálja. A kommunikáció nem éri be a hírek továbbadásával, hanem hidat ver az emberek között, közelebb hozza őket egymáshoz.