Pécs főterén áll Gázi Kászim pasa mecsetje, amely ma belvárosi plébániatemplomként működik. A kultikus épület mind a keresztény hit, mind az oszmán építészet jegyeit magán viseli. Az épület belsejében modern keresztény templom látható: a középen elhelyezett oltárt művészi festmények díszítik, és kissé távolabb az oszmán építészet jellegzetes szimbólumai is felismerhetők: a keleti stílusú ablakok, a Mekka irányába tájolt imafülke. A fülkében szenteltvíztartót helyeztek el, fölötte feszület látható. A tervezők nem távolították el a falról a Korán-idézeteket. A feszület közelében látható az egy Istent imádó iszlám hit néhány jellegzetes szimbóluma.

A templomtérben nyoma sincs a keresztény jelképek dominanciájának, az iszlám szimbólumok szervesen, arányosan beépülnek a térbe. Esztétikai szempontból a látvány tökéletes egységet alkot. A kupolában ugyanezzel az összképpel találkozunk: a félholdat nem távolították el, a feszületet állították föléje, és így a két vallás ismertetőjegyei együttesen alakítják a dzsámi/templom arculatát. A pécsi templom híveit nem zavarják templomuk muszlim emlékei.

Az elénk táruló kép láttán felötlik a gondolat: vajon a keresztény és az iszlám vallás kerülhet-e egymáshoz valamikor ilyen közelbe? Tud-e az egyház teret biztosítani, a párbeszéd révén közelebb kerülni a szintén egy Istent valló iszlám valláshoz? Vagy továbbra is elhatárolódik saját identitása megőrzése végett? Elképzelhető-e, hogy gazdagabbá teszi a keresztényeket a közeledés, ahogyan a pécsi templom is gazdagabb lett az iszlám szimbólumok révén? Ez a kérdés nemcsak az egyházra tartozik, hanem valamennyi európai országot is érinti. Szabad-e teret engedni az iszlámnak Európában, megengedhető-e az iszlám hagyományok beépítése az európai kultúrába?

Ha megadjuk ezekre a kérdésekre a választ, óhatatlanul szembesülünk azzal a ténnyel, hogy az iszlámnak és Európának már régóta közös története van, és ma is szép számmal élnek muszlimok a kontinensen. Franciaország népességének tíz százaléka muszlim, és a születési adatok tükrében ez az arány alig két évtized múlva kétszeresére növekszik. Nyugat- Európának egyre nagyobb kihívást jelent az arab bevándorlás és az inkultúráció. Egyelőre semmi nyoma annak, hogy a Nyugat-Európát elözönlő muszlim tömegek vonzódnának a keresztényekhez. A hűvös távolságtartás a régi időkre emlékeztet. De tény, hogy az iszlám vonzóerőt gyakorol a nyugati világ polgáraira. Egyeseket megkísért a gondolat az áttérésre, mások egyenesen az új hit hívei közé szegődnek.

Ez a rokonszenv napjainkban még egyes egyházi embereknél is megnyilvánul, akik hangoztatják, hogy a Korán is a maga módján kinyilatkoztatott vallás, és az iszlám kultúra eredetisége, gazdagsága önmagáért beszél. A vallásból kiábránduló, embertársaitól elidegenedő nyugati polgár számára az arab hagyománytisztelet, a közösségi szellem, az emberi kapcsolatok melegsége a reveláció erejével hat. Sokan csodálkoznak a muszlim vallásosság láttán. Bámulatba ejti őket az arab bevándorlók hite, akik a sivatagban, vagy éppen a francia- vagy németországi gyárban naponta ötször földre borulnak, hogy elmondják rituális imáikat. A közömbös szemlélők úgy vélik: mégiscsak jobb hinni valamiben, mint ateistává válni. És – mint mondják – a hit lényegében ugyanaz, nincs külön keresztény és muszlim Isten.

A kinyilatkoztatott igazságokat nem ismerő, a hit világában járatlan ember számára ugyanaz, aki pedig hitét legalább elemi szinten elsajátította, annak egyáltalán nem ugyanaz a két vallás tanítása. Mohamed írástudatlan volt, de valamennyire ismerte a Bibliát, hiszen abban az időben Medinában számos, különféle szektákhoz tartozó zsidó és keresztény élt. A Koránban szereplő szövegek ezektől az emberektől származnak, amelyeket a vallásalapító teljesen más formában, értelmezésben épített be a Koránba.

A II. Vatikáni Zsinat ösztönzi a teológia szakembereit, hogy verjenek hidat az iszlám felé. A hídépítés azonban csak akkor jár sikerrel, ha a part másik oldalán lévők is munkába kezdenek. Karl Barth, jeles protestáns teológus megfigyelőként vett részt a zsinaton, és tiltakozott az egyik zsinati szöveg ellen, mert az nem állította határozottan, hogy Krisztus az egyedüli közvetítő Isten és ember között. A keresztény–muszlim teológiai párbeszéd már az elindulásnál szinte átjárhatatlan akadályba ütközik.