Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.

Széchenyi Istvánnak e sorai azon a márvány síremléken olvashatók, amelyet a Himalája alatti Dardzsilingben emeltek az 1842. április 11-én, maláriában elhunyt őshazakutatónak. Életrajzában azt olvassuk, hogy apja gyalog vitte a háromszéki Csomakőrösről Nagyenyedre. A több mint kétszázötven kilométer hosszú úton egy forintot költött fiára. És többé soha, semmit. A szegény szülők gyermeke szolgatanuló volt – amint akkoriban azokat az ifjakat nevezték, akiknek a szülei nem tudták fizetni a taníttatás költségeit. A szolgatanulók takarítottak, ebédet hordtak, terítettek, mosogattak, fűtöttek. Szolgálatukkal fedezték a tandíjat.

Kőrösi Csoma Sándor hamar kitűnt rendkívüli tehetségével és szorgalmával, ezért Göttingába küldték, ahol megtanult arabul, és megismerkedett néhány keleti nyelvvel. Visszatérve Erdélybe, fényes pálya állt előtte, de hiába kínáltak fel neki előkelő állásokat, őt az a vágy fűtötte, hogy felkeresse az őshazában élő magyarokat. Életútját követve az az érzésünk támad, mintha Kodolányi Julianus barát című izgalmas regényét olvasnánk, amelyben a gyermekhős a Gestában rábukkan az elszakadt magyarok írásos bizonyítékára. Ez határozza meg életét, edzi akaraterejét a nagy terv megvalósítására: felkeresni a magyarok őshazáját, az új hazába vezetni az óhazában rekedt magyarokat.

Kőrösi Csoma Sándor 1819 novemberében 200 forinttal nekivágott a nagy útnak. Egykori tanára feljegyzéséből ismerjük a búcsú utolsó szavait: „Na, holnap Isten segedelmével indulok.” Az utcán találkozott Teleki Józseffel, aki megkérdezte: Hová, hová, Kőrösi úr? – Ázsiába – hangzott a kurta válasz. Teleki az első pillanatban nem fogta fel, hogy miről is van szó. Nem ismerek ilyen nevű falut a vidéken – mondta. Úgy tűnt neki, mintha a fiatalember a közeli erdőbe igyekezne, hogy szellemi fáradalmait kipihenje.

Amikor Kőrösi Csoma rálépett a meggyőződése szerinti őshazába vezető útra, nem tudhatta, mi vár rá. Hosszú vándorútján eljutott Indiába, ahol egy angol gyarmati tisztviselő rábeszélte, hogy tanulmányozza a tibeti nyelvet. Ő elfogadta az indítványt, azt remélte, hogy a lámakolostorokban rábukkan az ősmagyarok nyomára. Embertelen körülmények között, nagy akaraterővel végezte kutatómunkáját. Gerard angol orvos így emlékezik a „kolostori remeténél” tett látogatására: „Kanam faluban találtam őt kicsi viskójában, könyveitől környezve. A tél itt mindig kegyetlen. Egész télen asztalánál ülve, tetőtől talpig gyapjúruhába burkoltan naphosszat dolgozik, minden melengető tűz nélkül (...) Fő és majdnem egyedüli tápláléka a tatár módra készített tea, amely inkább leveshez hasonlítható, mert sót és vajat kevernek hozzá.”

Kőrösi Csoma tibeti nyelvtana és szótára 1834-ben jelent meg tizenhat európai és keleti nyelven összeállított szójegyzékkel. A munkát megrokkant egészséggel is folytatta, mindaddig kutatott, amíg a malária ki nem oltotta életét.

A nagy vándor hazavágyott: virágdíszes, ünnepi fogadtatásra nem gondolt, de talán arra sem, hogy nem látja többé szülőföldjét és szeretteit, és a messzi idegenben, magányosan kell szembenéznie a végzettel. Kőrösi Csomához kegyes volt a sors, nem engedte meg, hogy célba érkezzen és álmai összeomlását megérje, hiszen kitűzött úticélja állomásain hiába kereste volna az őshazában élő magyarokat. A hosszú út végén a virágkoszorú elmaradt, helyette nemzete font hervadhatatlan koszorút az emlékezés szálaiból.

Emberi nagysága, jelleme, akaratereje, igénytelensége, aszketikus fegyelmezettsége, tudományszeretete írók, költők, művészek képzeletét ihleti ma is. Életrajzok, tanulmányok, versek, elbeszélések, festmények, szobrok, emlékünnepségek hirdetik szellemi örökségének gazdagságát. Szinte sajnáljuk, hogy a lélekvándorlás számunkra csak elmélet, és nem valóság, de így is hihetjük, hogy a nagy székely szelleme közöttünk van, és ha nagysága mellett eltörpülünk is, egy szempontból hasonlítunk hozzá: valamennyien virágtalan utat járunk, és ha kitartunk, odaát hervadhatatlan koszorút nyerünk.

A fiatalon elhunyt Jakabos Ödön Dardzsilingből hazavezető, Kézdivásárhelyről Kőrösre tartó szakasza diadalúttá magasztosult. A környező falvak lakóinak ezrei az út mentén könnybe lábadt szemmel, virágcsokrokkal fogadták a Kőrösi Csoma Sándor sírjától érkező vándort, aki a nagy székely szülőfalujában elhelyezte a magával hozott földet.