Megrendítő tájékoztatást olvasunk a mai életrajzi adatokban: Maderspach Károlyné Buchwald Franciskát a szabadságharc leverése után Gröber százados meztelenre vetkőztette, és nyilvánosan megvesszőztette. Az áldozat „bűne”: Bem tábornokot és a bujdosókat rejtegette. Van aljasabb megtorlás, nő ellen elkövetett nagyobb bűn? A férj nem volt képes a feleségét ért gyalázatot átvészelni, ezért végzett magával.

Az élet a legnagyobb ajándék, és a tragédiák tragédiája, ha a válságba jutott ember nem tud mit kezdeni az életével, eldobja azt magától. A természetes halál megrendítő, az erőszakos halál kétségbeejtő.

Nem értünk egyet Schopenhauerral, aki szerint az élet célja a halál. Épp ellenkezőleg, az élet célja az élet kiteljesedése, a lét teljesebb birtoklása. Ha az életet veszély fenyegeti, fellép bennünk az életösztön. A halál sötét kontrasztja kiemeli az élet értékét. A halál határhelyzet, énünk utolsó nagy próbája, a „lenni vagy nem lenni” feszültségében. A félelem és szorongás végső forrása az a tudat, hogy a megsemmisülés veszélye fenyeget. Az embert létigénylés jellemzi, mindent akar, most, azonnal! Érzi, hogy az idő a megsemmisülés felé sodorja. A pszichológusok szerint az evilági javak habzsolása mögött valójában létbizonytalanság, szorongás rejtőzik. Táplálkozunk, szórakozunk, hogy levezessük egzisztenciális bizonytalanságunkat. Fölösleges tárgyakkal vesszük körül magunkat, hogy lelkünk mélyén betömjük az ürességet.

A bölcsőtől a sírig, a születéstől a halálig orvosi kísérettel vonulunk át az életen. Az orvos–beteg viszonylatban az elmúlás tabutéma, szemérmesen távol tartott gondolat. A közgondolkodás csak a gyógyulást, a halhatatlanság hamis illúzióját jelöli ki az orvos mozgásteréül. A haldoklókat a kórházakban elkülönítik, steril gépek, kísérteties kijelzők, nyakra csavarodó csövek között töltik utolsó óráikat. A fáradt, komor ügyeletesek alig nyújtanak vigaszt. Az orvos és az ápolószemélyzet ügyeleti stábja lépett a beteg élete és halála közé kattogó gépeivel, monitoraival, vészjelzőivel, vénába vezetett érzéstelenítőivel.

Régi feljegyzésekből tudjuk, hogy a nagy pestisjárványok idején a halálos kórban szenvedőket gyakran nem is maga a betegség gyötörte leginkább, hanem az, hogy családtagjaik, hozzátartozóik iszonyodva eltávolodtak tőlük, és legnehezebb óráikban magukra hagyták őket. Vajon nem ugyanez ismétlődik-e meg napjainkban is? A pestis okozta „fekete halál” magányossága új életre kel a kórházban lévő „fehér halál”, a fehér ruhás orvosi személyzet felügyeletében.

Bátran szembenézni a halállal, ez az ember életének legnagyobb tette – tanítják a buddhisták, a zen mesterei és a jógik. Erre tanította az európai civilizációt Szókratész, később Schopenhauer, Nietzsche és Freud is. Tűnődő viszonyba kerülünk a halállal, filozofálunk róla, hűvös eleganciával fogadjuk előreküldött jeleit. Thanatosz birodalmába készülünk, képzeletünkben Kharón ladikja már fel-feltűnik.

A tudomány nem nyugszik bele a bölcselet lemondó tehetetlenségébe. Nem méltó az emberhez a gyáva meghátrálás, szembe kell szállni a halállal – hirdeti a tudomány. Laboratóriumi kutatók megszámlálhatatlan sokasága azon fáradozik, hogy felfedezze a halhatatlanság szérumát, genetikai kódját. A sziszifuszi küzdők abban bíznak, hogy az első emberhez intézett kísértő ígéret egykor valóra válik: „Nem fogtok meghalni” (Ter 3,4) – olyanok lesztek, mint Isten.

A Biblia mást mond: Ádám az élet fájáról szakított, és halált szerzett. A második Ádám, Krisztus, a halál fájáról, a keresztről szerzett örök életet. Krisztus keresztjében a földi idő és az örökkévalóság keresztezik egymást. Emberi életünk minden paradoxonját a kereszt két ágának feszültségében találhatjuk meg. Krisztus feltámadása óta a halál egészen más megvilágításban áll előttünk. Többé nem kell azt mondanunk, hogy emberi reményeinknek örökre befellegzett. Örök élet nélkül alig van értelme a halandó életnek, szerelemnek, munkának, családalapításnak. A feltámadt Krisztus azonban mindennek új értelmet ad, távlatot nyit a csüggedő ember előtt. A feltámadás dimenziójában minden átlényegül.

A betegség, a szenvedés, és főleg a halál önmagában véve elfogadhatatlan, abszurdum. A halál csúfot űz mindabból, amit szívünk mélyén dédelgetünk. De Krisztus azt hirdette, hogy a halál – amitől annyira félünk, az örök életre kitáruló kapu – küszöbén egy új világba lépünk. Krisztus halála és feltámadása a bizonyosság, hogy mindez nem hiú ábránd, hanem végérvényes valóság. Krisztus halálon aratott győzelme a mi győzelmünk elővételezése és örök sorsunk beteljesedése.