Fitz József könyvtáros 1932-ben az Egy pécsi püspöki könyvtár eltűnt kódexe című terjedelmes tanulmányával lepte meg a középkor kutatóit. A kódexirodalomról a nagyközönség alig értesül, a szakembereket viszont felvillanyozza a régmúlt szellemi hagyatékának egy-egy újabb forrása. A középkori kódexek többnyire bibliai témákkal foglalkoznak.

A középkori ember számára a Biblia mindennapos olvasmány volt. A papok, szerzetesek tanították, a királyok, fejedelmek felolvastatták, az egyszerű népnek pedig a templomok falára megfestették a bibliai jeleneteket. A „Szegények Bibliája” jelentette az írástudatlanok számára a hitbeli ismeretek elsajátítását. Ismerjük a magyar középkori templomok művészeti emlékeit, a pravoszláv szentélyekben lépten-nyomon találkozunk velük. A „Szegények Bibliája” afféle képeskönyv volt. Képeskönyv és szöveg, szakrális értelemben vett színjáték, a középkori ember életének útmutatója, az egyház gyakorlatában pedig a krisztusi történet és az Ószövetség előképeinek sűrítménye. A templomban mind az írástudó, mind a nagy többséget alkotó írástudatlan hívők előtt látható volt a krisztusi esemény, az üdvösség történetének lényege. A paraliturgiából és az ebből alkotott, profán elemekkel vegyített népi jelenetekből a nép megértette, átélte az üdvösség misztériumát.

A misztériumdráma a középkor jellegzetes kulturális műfaja. A maga hármas tagolású, eget–földet–poklot ábrázoló színpadával és előadóival elkápráztatta a nézőket. A templom közelében, a köztéren állt a megjelenített, drámává sűrített, áhítatot, olykor félelmet keltő „képes Biblia”. A háttérben feltűnt a gótikus katedrális, a kapuívek bibliai szentjeivel: alattuk a pokol, fölöttük a vízköpők apokaliptikus, képzelet szülte szörnyfiguráival, amelyeket ma a turisták megcsodálnak.

Gondoljunk csak a középkor festőinek, szobrászainak kedvelt témáira: Ábrahám áldozatára, Dávid történetére, Mária látogatására, Jézus születésére, a szenvedéstörténetre. Ezek a művészi alkotások a középkori ember hitét, világszemléletét tükrözik. Aki belemélyed a középkori krónika szövegébe, az egy letűnt kor hitéről is meggyőződhet.

Jézus nem beszélt művészetről, az evangéliumokban nincsenek esztétikai elvek. Mindez az alkotó művészi lélek kivirágzása. A középkori művészet magával ragad, mégsem az esztétikum, hanem az etikum, a theodícea elemeit tükrözi. Az őskereszténység és a katakombák művészetében is ezt láthatjuk. A későbbi korokban a művészt inkább a természeti és emberi szépség, semmint a transzcendens, szakrális szempont érdekelte. Elég csak Raffaellóra gondolni, aki a bibliai témákban is érvényesíti a klasszikus görög szépségeszményt. Ha a mester görögös bájú Madonnáját szemléljük, a hamvasan üde, gyermeki bájú Capitoliumi Vénuszt véljük felfedezni benne, nem pedig a megtört, fiát elvesztett istenanyát. A reneszánsz idején a bibliai jelenet többnyire megrekedt a művészi témánál.

A szellemi irányzatok, főleg az irodalom ismeretének birtokában a Biblia megkerülhetetlen művészettörténeti forrás, az ember esztétikai fejlődésének több évszázaddal korábbi szakaszát tükrözi: azt a kort, amelyben az ember rácsodálkozott a természetre, eltöprengett a lét titkán, az időtlenségbe vesző múlton. Kérdéseket fogalmazott meg: mi az értelme az életnek, a szenvedésnek, a sikernek, a kudarcnak, szeretetnek, gyűlöletnek, születésnek, elmúlásnak? A kérdésekre adott feleletek az emberiség gyermekkorának válaszai, amelyek mitikus jellegűek, de megragadóak, az emberi értelem válaszai a lét izgató kérdéseire. Vallási tekintélye alapján a Bibliát a tudás forrásának tekintették: népkönyvvé lett, és alapvető hatással volt a modern európai irodalmak kialakulására.

A paradicsomi állapot, a tudás fája, az álnok kígyó, a testvérgyilkos Kain és az ártatlan Ábel, a megmentő bárka és a békegalamb, a sóbálvánnyá meredt, kíváncsi asszony, Szodoma és Gomorra, a bábeli nyelvzavar, a hét bő és hét szűk esztendő – vagy az újszövetségi példákat említve: a tékozló fiú, a szegény Lázár, az okos és a balga szüzek, a földbe rejtett talentum – ezek a szóképek, jelképek és a hozzájuk fűződő asszociációk nemcsak mindennapi beszédünknek, hanem fogalomkészletünknek, gondolati szkémáinknak is alkotó részeivé, formálóivá váltak. Az évezredekkel ezelőtt létrejött jelképek továbbélnek nyelvünkben, gondolkodásunkban. Őseink megannyi nemzedéke számára megismerés, tudás, erkölcs, áhítat és vigasztalás volt a Biblia, egy évszázadokkal ezelőtti múlt szellemi erőfeszítésének, gondolatainak, élményeinek gazdag, tiszteletre méltó emlékeit csodálhatjuk benne.

A modern, „felvilágosult” szemlélet mellőzi, az idejétmúlt régiségek közé sorolja az európai kultúra és civilizáció eme felbecsülhetetlen értékű forrását. Jézus szavai ítéletként hangzanak: „Nem tudják, mit cselekszenek!”