Pecz Vilmos filológus a klasszikus kultúra jeles képviselője volt, a budapesti egyetemen klasszikus filológiát tanított. Az ő korában az európai kultúra öröksége vonzotta a fiatal nemzedéket, ma már alig. A görög és a latin nyelv, irodalom, mitológia mostoha sorsra jutott. Az angol nyelv tarol, az oktatás a legújabb felfedezésekhez igazodik.

Magyarországon 1855-ben oktatási reformot vezettek be, ami előírta, hogy bármelyik egyetemre jelentkezik is a diák, előbb be kell mutatnia a bölcsészkaron szerzett bizonylatot. Általános, humán műveltség nélkül senki sem szerezhetett felsőfokú diplomát. Manapság a reáltárgyakat sulykolják a fiatalok fejébe, csak azoknak van jövője – vélekednek szülők, pedagógusok. Arra már alig gondolnak, hogy humán műveltség híján a fiatal nemzedék könnyen szakbarbárrá válhat, és valamelyes klasszikus műveltség nélkül aligha lehet a kultúra, a művészet világában tájékozódni. A Biblia bölcs tanácsát kellene megszívlelni: „Egyiket meg kell tenni, a másikat nem szabad elhagyni.” (Mt 23,23) A reáltárgyak mellett a klasszikus szellemi örökség az európai kultúra szerves része.

A 18. században az ókori irodalmi formákat követő írók, költők új klasszikusoknak nevezték magukat. A klasszikus jelző azt a stílust jelentette, amely az ókorból örökölt irodalmi, verstani formák felé fordult. Magyarországon a „deákos” költők, főképpen Berzsenyi Dániel képviselte ezt az irányzatot. A kifejezés ugyanakkor megőrizte értékítéletet kifejező tartalmát is. Ilyen értelemben beszélünk a romantika, a naturalizmus, az avantgárd törekvések klasszikusairól.

Szerfölött gazdag a klasszikus magyar irodalom, akár litániát lehetne összeállítani a tollforgatás nagyjairól: a reneszánsz Balassi és Zrínyi, a romantikus Vörösmarty és Jókai, a romantikus hevületet és a realista valóságlátást egységbe formáló Petőfi, a realizmusba forduló Arany János, Eötvös József, Kemény Zsigmond, a modern irodalmi törekvéseket nagy hagyományokkal ötvöző Ady Endre és Krúdy Gyula, a romantika, a realizmus, a naturalizmus fejlődésvonalát magukban egyesítő Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond, a hagyományos formakinccsel a legmodernebb életérzést kifejező József Attila, vagy a klasszikus formaeszményt újra felvevő és folytató Babits Mihály. Szellemi nagyjaink alapos klasszikus, görög kultúrával rendelkeztek. Ihletet merítettek a görög mitológia kimeríthetetlen forrásából.

Ma is gyakran említjük Zeusz nevét, a tudományos intézetek homlokzatán Pallasz Athéné, a bölcsesség istennőjére emlékeztető bagoly látható. A nyilas Apollón a művészeket védi, a ravasz Hermész a kereskedőknek és vándoroknak ad útbaigazítást. Dionüszosz a szőlő és bor isteneként kínálja a gondűző nedűt, Erósz felcsigázza a szerelmespárokat, a világtengert ma is okeánosznak hívjuk. Ha rendetlenség van körülöttünk, káoszról beszélünk, a harcias nőket amazonoknak, a satrafákat hárpiáknak nevezzük. Vasárnap, istentisztelet után Thália templomába megyünk, hogy felüdüljünk. A politikusok kusza helyzetben Augeiasz istállójában érzik magukat, és páni félelem vesz erőt rajtuk.

A letűnt idők művelt embere az iskolában tanulta, alaposan ismerte a mitológiai legendákat. Festők, költők, szobrászok, zeneszerzők merítettek ihletet a görög mesevilágból. Zeusz szerelmi kalandjait, Artemisz izgalmas vadászatait a legnagyobb festők ecsetje örökítette meg. Orpheusz és Eurüdiké a zeneirodalom kedvelt alakjai, Antigoné, Elektra, Ikarosz, Prométheusz az irodalom örök szereplői.

Camus Sziszüphosz mítosza című művében felvázolja a modern ateista, a vigasztalan ember vívódását, aki a lét kérdésére keresi, de nem találja a választ. Megéri-e az élet, hogy a tengernyi szenvedés láttán vállaljuk? – töpreng magában. Megéri-e, hogyha az ember olyan helyzetbe kerül, amelyben nincsenek többé illúziók, a fények kialszanak? A mítoszok azonban igent mondanak a létre. Kultúra és mítosz kölcsönösen hatnak egymásra. A kultúrák mítoszokat szülnek, a mítoszok pedig alakítják a kultúrát. A mitikus hősök olykor megoldhatatlannak tűnő problémákkal találják szembe magukat. Tragikus sorsuk az ember esendőségét példázza. Az ősi mítoszok hosszú időn át formálták az érzelmeket, bátorságot öntöttek a csüggedőkbe, vigaszt nyújtottak a szenvedésben.

Az 1989-es rendszerváltást követő első nemzedék azt az érzést táplálja magában, hogy lakóhelye többé nem csupán egy falu, egy város, egy ország, hanem az egész európai kontinens. Európai polgárok lettünk!

Európa története azzal kezdődik, hogy elrabolták. Zeusz csábította el Európét, a szépséges királylányt. Európa ma sincs biztonságban, most nem a kontinenst, hanem gazdag hozományát, szellemi örökségét, keresztény értékeit akarja elrabolni a neoliberális érdekszféra. Aggaszt a kérdés: sikerül-e a globalizáció megszállottjainak, a materialista világrend kéviselőinek a Zeusz vétkénél is nagyobb bűnt elkövetniük?