Nyelvünk árnyalati gazdagságára utal ez a hasonló hangzású, ám tartalmában egymástól teljesen elütő két szó. A „tesz” és a „teli” alapszavakból képzett fogalmak még csak rokonságban sincsenek egymással, mégis a két szóval a társadalom két szélső rétegére utalhatunk: az elesett, önmagán segíteni nem képes tömegekre és a felkapaszkodott, anyagi javakat hajhászó tehetősökre. Mindkét társadalmi osztály képviselői Mátrai Betegh Béla rendezésében, a színpadon számos formában színre kerültek. A színpad tükröt tart a nézők elé.

A tehetetlenség többnyire nem vétkes állapot, a telhetetlenség viszont mindig a mohó emberi természet kóros szenvedélye. A tehetetlen ember ki van szolgáltatva környezetének, mások jóindulatának. A hajléktalanok, nyomorban élők a társadalom szolidáris rétegének örökös mementót jelentenek. A kegyelemkenyér fogalmát manapság sokan nem értik, noha tudniuk kellene, hogy az mások kegyéből juttatott, és a rászorulók részéről elfogadott adomány. Krisztus példabeszéde szerint a gazdagok asztaláról lehullott morzsa. A szó hallatán a nincstelenek ínségére, a rászorulók nyomorúságára gondolunk. A kegyelemkenyeret nehéz elfogadni, íze keserű, de élni kell, hiszen az éhes gyomor enni kér. Ha viszont a kegyelemkenyér adományozója elgondolkodik, rájön, hogy ő maga is „kegyelemkenyéren” él. Valahányszor szentáldozáshoz járul, az Úr asztalához járul, ő maga is az ég kegyelemkenyerében részesül, hogy földi zarándokútján el ne lankadjon. Hogy ez nem ábránd, azt a Bibliából tudjuk: „Az az Isten kenyere, ami alászállt a mennyből és életet ad a világnak.” (Jn 6,33) „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér, aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” (Jn 6,51)

Jézus lefordította, az egyszerű ember számára is érthetővé tette a túlvilági boldogságot. Maga is szívesen asztalhoz ült, együtt evett, ivott a vendégekkel, osztozott az asztaltársaság örömében. Mindenkit befogadó engedékenységén az előkelőségek megbotránkoztak. Élete végén is ünnepi asztalhoz hívta tanítványait. Az utolsó lakoma beteljesítette a halálban áldozattá váló életét, amivel elővételezte a túlvilágon előkészített örök lakomát. Hátrahagyta, hogy egyháza is eucharisztikus lakomából táplálkozzék.

Manapság sokféle asztaltársaságról esik szó, számos érdekegyeztető tárgyalást szerveznek, amelyek gyakran megrekednek a felszínen. Pilinszkyvel kérdezhetjük: Mikor lesz végre közös asztal, amikor majd ünnep lesz a világon, / amikor majd az Úr szándéka megvalósul. / Mikor lesz a visszarepülés, / amiről csak hasonlatok beszélnek, / olyanfélék, hogy oltár, szentély, / kézfogás, visszatérés, ölelés, / fűben, fák alatt megterített asztal, / ahol nincs első és utolsó vendég.

A telhetetlenség egyedül az ember sajátja, az állatvilágban ismeretlen a mértéktelenség, hiszen az ösztönök pontosan szabályozzák, mikor, miből, mennyit. A telhetetlenség a bűnre hajló emberi természet megnyilvánulása. A modern ember szinte születésétől olyan világban él, amely fölösleges fogyasztásra, pazarlásra, telhetetlenségre ösztönzi. Hozzászokik, hogy értékét a javak birtoklásának mértéke adja, életében versenyt fut másokkal, és ebben a hajszában senki sem lehet győztes. A milliomosok felett a milliárdosok uralkodnak, akinek hajója van, az helikoptert akar, akinek repülője van, az szigetet vásárol. Ez a gazdagodási láz egész társadalmunkat áthatja, ami a befutottak értelmezésében a fejlődés, haladás ismérve.

A társadalom erkölcsi tartását mind a tehetetlenség, mind a telhetetlenség rombolja. Egy orosz népmese szerint az idős földműves kihallgatást kért az Úristentől, és panaszt emelt az időjárás ellen. – Engedd meg, Uram, hogy a következő évben én irányítsam a nap és a fellegek járását. Meg fogod látni, sokkal bőségesebb lesz a termés, hiszen a földből élek, tudom, mit kíván a búzatábla. – Legyen kívánságod szerint – válaszolt az Úr. Ettől kezdve csodálatosan nőtt a gabona. Mikor azonban elérkezett a termés betakarításának ideje, kevés volt a szem, és az is hitvány minőségű. Az öreg földműves ismét az Úrhoz ment, és elpanaszolta: Uram, nem értem, hol hibáztam, hiszen mindent megadtam a földnek és a vetésnek, amit csak jónak láttam: sütött a nap, esett az eső, amikor az szükséges volt, és íme, mégis alig termett a föld. Az Úr így válaszolt: Kedves fiam, jól gazdálkodtál a fénnyel, jól irányítottad az esőt, csak éppen kihagytad a vihart, ami nélkül nincs acélos termés.