A kommunizmus tűzzel-vassal terjesztette az ateista ideológiát, de lázas igyekezete nem járt látványos sikerrel. A neoliberális ateizmus terjesztői kevésbé erőszakos eszközökkel ugyanezt teszik. Nem ideológiával, hanem az anyagelvűség gyakorlatával igyekeznek a vallásokat háttérbe szorítani, felszámolni. Kísérletük legfennebb közönyt, semmint tudatos ateizmust eredményez. A történelmi egyházak pásztorai „megfogyva bár, de törve nem”, töretlen következetességgel végzik szolgálatukat. Meggyőződésük, hogy a halandó ember a láthatóval, a megtapasztalhatóval végleg sohasem elégszik meg, mindig az azon túlira vágyik. A Collège de France professzora így felelt azoknak a diákoknak, akik a hit és a matematika összeférhetetlenségéről faggatták: „A matematika tökéletes szótárral rendelkezik, ezzel dolgozik, egységes és következetes nyelvet használ. Ez annyit jelent, hogy mindig elhanyagol valamit, és zárójelbe teszi azt, amit létnek nevezünk.”

Miért tartja hatalmában az embert egy kiolthatatlan vágy, amely áthatja lényét, minden kívánságát? Írók, költők, gondolkodók minden korban keresik választ, de hit nélkül nem képesek kielégítő magyarázatot találni.

Gauguin, a híres festő a vallásokat elutasította, de nyugalmát nem találta, ezért bejárta a világot, hogy kínzó kérdéseire választ kapjon. Élete végén megfestette végrendeletét: az ifjúságot, a felnőttkort, az életalkonyt, háttérben egy polinéziai istenséggel, és ezt írta a sorozat alá: „Honnét jövünk, kik vagyunk, hová megyünk?” Ez a kérdésfeltevés valójában minden kutatás kiindulópontja, a filozófiák filozófiája. Szabó Lőrinc írja: „...És ez a legfurcsább, a semmi, / hogy lehet többé sose lenni, / ez a legfélelmetesebb... / Végső lakójául agyamnak / a nagy csodálkozás marad csak: / hogy voltam és hogy nem leszek.” Az ember lelke a halhatatlanság hullámhosszára van beállítva. Elgondolkodtató: a Halhatatlan halandót teremtett, amire Krisztus megtestesülése a válasz: Isten magáévá tette teremtménye sorsát, szolidaritást vállalt vele életben, halálban.

A keresésben még nincs szó sem hitről, sem Isten megismeréséről, de már nyomok tűnnek fel, amelyeken el lehet indulni, eltűnődni: mi az a titokzatos gyökér a lélek mélyén, amelyet bármennyire elfojtanak is, mindig felszínre tör? Ez a gyökér néha különös termést hoz: idegbajt, misztikus bolondériát, babonás szokásokat, szélsőséges szektákat. A vallási tudatlanság kertjében vadnövények teremnek.

A modern világban mutatkozó spirituális igény lelki kiéhezettségre utal. Jól mutatja ezt az a heves érzelmi fellángolás is, amely Diana, walesi hercegnő halála után keletkezett. A tragikus körülmények között elhunyt tévésztár rövid idő alatt majdhogynem megdicsőült a tömegek képzeletében: a jótékonyság, együttérzés „védőszentjévé” magasztosult. Már életében rajongói úgy tárgyalták házasságát, válását, szerelmi ügyeit, jótékony cselekedeteit, mintha saját családtagjukról lett volna szó. Halálát hasonlóképpen gyászolták. Ő lett az eszményképe minden elvált nőnek, minden gyermekét egyedül nevelő anyának, minden bajba jutott embernek. Földi életből való távozása pedig katalizátorként hatott, sokan a tragikus emberi lét gyászában kerestek vigaszt.

Manapság a spiritualitás a nyugati világban egyfajta szlogenné vált. Zenészek, festők, írók, sőt még divattervezők is arról beszélnek, hogy alkotásaikkal spirituális hatást akarnak elérni, élményt nyújtani az embereknek. A spiritualitás mást-mást jelent. A valláselemző szerint a fiatal nemzedéket nem a hagyományos vallás, hanem a spiritualitás érdekli. A vallásokról le kell fejteni a külsőségeket, lényeget elfedő ceremóniákat – hangoztatják. Az együttlétnek olyan formájára van szükség, ami nélkülöz minden külsőséget, ami élményt nyújt, feltölti a lelket. Miért fordul nagyon sok fiatal a keleti vallások felé? – Talán azért, mert reméli, hogy ami Buddhának, a boldogságot, lelki békét kereső királyfinak sikerült, az vele is megtörténhet.

A csodálkozás az első lépés a titkok világa felé. Egy elragadó zenemű, egy gyönyörű festmény, egy tüneményes naplemente mind olyan kivételes pillanatokkal ajándékozhatja meg a szemlélőt, amelyekben horizontja kitágul, hirtelen mindent más fényben lát. Feltárul előtte valami, amit nem sejtett. Az ilyen pillanatokat nem lehet keresni, előidézni. Az élményeket nem mi találjuk meg, ők találnak ránk. Meglehet, hogy egy szürke hétköznapon kudarcot élünk át, és egyszer csak megérinti lelkünket egy megmagyarázhatatlan, boldog érzés.

Krüzselyi Erzsébet, a látás- és hallássérült nő a szenvedésben élte meg hitét, amit reményt, derűt sugárzó versei tükröznek, igazolást nyert, hogy a szenvedő ember könnyein keresztül látja Istent.