Ezer szálon Európához kapcsolódunk, mégis egyedülálló a magyar népi kultúra. A régmúltban, a múltban, sőt ma is megnyilvánuló egyediség nyilvánvaló. Őseink keletről jöttek, nyelvünket a szomszédos népek nem értették. A magyarok a váratlan kihívásoknak hol jól, hol alig feleltek meg, de önazonosságukat megtartották. A hungaricum jelleg a magyar népi kultúrában mindig meghatározó tényező volt. A magyar ember szinte mindent képes gyorsan átvenni – ugyanakkor mindig önmaga marad. Még ma is megtaláljuk a régmúlt emlékeit: mesélők, balladaéneklők, csikósok, pásztorok, virtuóz táncosok élnek közöttünk. A budapesti Néprajzi Múzeum, a Szentendre melletti Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a magyarországi, illetve az elcsatolt területeken található gyűjtemények páratlanul gazdag anyagot halmoztak fel. Bartók Béla és Kodály Zoltán után népzene- és néptánckultúránk világhírű, folklorisztikánkat távoli országok ismerik, értékelik. Az óvodák játékai között, az iskolák tankönyveiben a magyar népi kultúra nyomaira bukkanunk. Rádióban, televízióban népi motívumok tűnnek fel, műsorok hangzanak el. Ma is számos együttes jeleníti meg a népi hagyományokat. A magyar népi kultúra a néprajzkutatás aranybányája.

A magyar néprajztudomány hiteles képet nyújt a népi kultúra korai szakaszáról. Népi kultúránk gazdag, számos, régi korokra utaló nyelvi, régészeti, történeti forrásanyag áll rendelkezésre. Népművészetünk, népmeséink motívumait nem kell mindenféle misztikus habbal feldúsítani, azok díszítmény nélkül is hitelesek. A történelmi pusztítások ellenére is számos középkori lelet, dokumentum maradt fenn, amelyekből a múlt értékeit rekonstruálni lehet.

A mohácsi vészig tartó magyar középkor nemcsak a nagy királyok sikertörténete, hanem a népé is. A Mohács utáni fél évezredet azonban a magyar történelmi tudat a sérelmek és siralmak végeláthatatlan sorozataként élte meg, a megszállók a népi kultúrát üldözték, pusztították. A középkori Magyarország szétesésével és a folytonos hadjáratokkal a népi kultúra lehanyatlott.

A távoli múltban a falusi társadalom önellátó volt, maga termelte meg és fogyasztotta javait. A különböző tájegységekben az egyes közösségeknek jól körvonalazott kulturális élete volt, amelyben a folklór ősi rítusként, szokásként, szóbeli hagyományként, táncként, énekként jelen volt. Szerves részét képezte a közösség kulturális-művészi nyelvezetének. Kielégítette a nép esztétikai igényeit. Ezzel magyarázható, hogy a múlt század elején Bartók Béla még ősi állapotokat talált olyan falvakban, amelyek lakói alig hagyták el szülőföldjüket. Ezek a falvak alakították ki a szenvedélyes kutatóban azt a meggyőződést, hogy a régi időkben a falu népének – úgyszólván – minden megnyilvánulása közösségi aktus volt.

Ma teljesen más a helyzet. Az iparosítás kiterjesztésével tömegek költöztek és költöznek városra, új demográfiai közeget alkotva. A legtöbb városlakónak közeli rokonai, hozzátartozói, barátai élnek a szülőfaluban. A városlakókká vált falusiak asszimilálódnak, beépülnek a városi kultúrába.

A falusi életformában lényeges változások mentek végbe. Ma már nem a valódi népélet, nem az igazi folklór, hanem annak idealizált képe, a folklorizmus jelenik meg. A Gyöngybokréta, a Röpülj páva!, a mai táncház minden színpompája és ifjúságnevelő értéke ellenére sem az igazi népi kultúra megjelenítése.

A folklorizmus a folklór egyfajta reprezentációs formája. A könyvespolcon elhelyezett népművészeti kiadványsorozat, a falakra aggatott szőnyegek, kancsók, pipák és más „eredeti” tárgyak valójában a népi kultúra házi kiállításai, a népművészeti kiállítások halvány utánzatai, amelyek jelképként hatnak, a színes múltat idézik. Arra emlékeztetnek, amivel már nem rendelkezünk, azt a benyomást keltik, mintha annak még mindig a birtokában lennénk. Aki nem a népi kultúrán nevelkedett, vagy már hosszabb ideje elszakadt tőle, az csak ízelítőt kap ezekből az emlékekből. A szakember számára a kiállított tájház vagy a lakások ilyen jellegű berendezése valamiféle szinekdoché, a teljes valóság mögötti rész felidézése.

A népi kultúra különböző területeiről kiválasztott tárgyak hozzánk nőnek. A bokálykancsó, a falra akasztott szőttes a népi kultúra elemeként a gazdag szellemi örökséget sugallja.

Az emlékek megelevenednek, de a vidéki fiatal nem fonóba, hanem diszkóba jár – nem táncházban, könyvtárban, hanem divatos szórakozóhelyeken keres felüdülést, szellemi töltekezést.

Már sokszor temették a magyar népi kultúrát, de anélkül, hogy riogatni akarna, a tárgyilagos szemlélő ma már aligha vonhatja kétségbe, hogy az a gazdag, színes világ, amellyel a magyar néprajz foglalkozik, csak a néprajzi múzeumokra szorítkozik.