A tudomány és technika embere kéz a kézben tevékenykedik. A tudomány eredményeit a technika ülteti át a gyakorlatba. A mérnökök a technika szakavatott vezetői, hidat vernek elmélet és gyakorlat között. Simon Norbert mérnök, a nap szülötte is ezt tette.

A fejlődéssel járó fáradság valójában a vajúdás gyötrelme, ami által a világ folyton magasabb szintre emelkedik. Az igazán felemelő a technikában a természet fölött aratott győzelmek sorozata. A technikai világ kiindulási pontja a lehetőség, ami újabb bravúrokra csábítja a szakembereket. Ugyanakkor a manipuláció veszélye is fennáll, ami azt jelenti, hogy a technikai vívmányok nem maradnak meg kizárólag a műszaki szakemberek körében. Gazdasági és politikai erők kezébe kerülnek, ahol eredeti céljuktól elszakadnak, és az emberek közötti elidegenedés forrásává lesznek. A világ vezetőinek felelősségén múlik, hogy a modern technika a világ pusztulását szolgálja-e, apokaliptikus rémségeket zúdít-e az emberiségre az atomerő, a biológiai fegyverek és a még az ismeretlen energiák használata révén, vagy pedig az emberiség fejlődésén, felemelkedésén fáradozik. Vajon nem jutott-e az emberiség túl korán olyan tudományos és műszaki ismeretek birtokába, amelyeknek erkölcsileg többé nem képes megfelelni? A szabadság mámora nem sodorja-e veszélybe az elért eredményeket?

A tecnika elkápráztat: minden új találmány, műszaki berendezés a jövő ígéretével kecsegtet. A hitnek és a technikának is megvan a maga kísértése. A hit kísértése a tétlen csodavárás, a tecnika veszélye a szellemi képességen alapuló elbizakodottság. A modern ember magától értetődőnek tartja, hogy számos nehézséget egyetlen gombnyomással elintéz, és ez még inkább így lesz a jövőben az automaták és robotok világában. A mai emberben egyre inkább kialakul a tudat, hogy minden tőle függ, minden az ő akaratának függvénye. A józan megfontolás viszont azt sugallja, hogy nem képes minden problémát megoldani, már azért sem, mert a fejlődéssel az újabb kihívások gomba módra szaporodnak.

A műszaki fejlődésben az egyes ember szerepe eltörpül alkotása mellett. Az innováció többnyire túlnövi létrehozóját. Egy-egy pályaudvar, felhőkarcoló, zsiliprendszer tervezőjének nevét csak a beavatottak ismerik, később csak a feljegyzések említik, az alkotók többnyire névtelenek maradnak. A szenzációs sztárcikkek áradatában egy-egy újabb siker csak ideig-óráig áll az érdeklődés középppontjában. Van ebben az alig követhető ütemben valami kegyetlen, kérlelhetetlen vonás.

A mai ember annyira felgyorsította a munka ütemét, hogy az néha már elviselhetetlen. A túlhajszolt munka fáraszt, sebez, az emberben épp az embert gyilkolja meg. A nyugati civilizáció materialista elveket vall. Féktelen vágyakozással fordul az egyre ígéretesebb földi boldogulás felé. Környezetét folyton legújabb ízlése szerint rendezi be, ezért nincs számára megállás. A munkában jelentkezhet az elembertelenedés veszélye, mivel pénzt, élvezetet, hatalmat ígér, sokakat önzésre csábít.

A keleti ember életszemlélete ennek szöges ellentéte. Mindent átmenetinek lát. Mi értelme berendezkedni a világon, amelyet előbb-utóbb úgyis itt hagy, akár egy éjszakai táborhelyet.

A keresztény szemlélet egyik felfogást sem szentesíti. Elutasítja a nyugati életvitelt, rámutat az ember szellemi dimenziójára, és a munkát az ember személyi méltóságának függvényévé teszi. Ugyanakkor felülbírálja a keleti felfogást is, hangsúlyozza: a munka az emberi kibontakozás elengedhetetlen eszköze, munka nélkül, tétlenségben az ember elveszíti önmagát. Az „édes élet”, a semmittevés élvezetében jelentkező életuntság elviselhetetlen. A nyugalomba vonuló ember is összeroppan, ha nem talál értelmes elfoglaltságot. Szociális otthonok, börtönök, zárt intézetek lakói szinte megváltásnak veszik, ha valamilyen munkát végezhetnek.

Teilhard de Chardin jeles paleontológus a munka teológiájának jeles képviselője. Egyes írásai akár a misztika világában is megállják helyüket. „Minden tettünk – állítja – hozzájárul ahhoz, hogy a világ egyre szellemibbé váljon.” Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret és bort testévé, vérévé változtatta, és ezáltal az anyagi világ egy morzsáját mintegy isteni szférába emelte. A fejlődés végkifejlete az anyagi világ megdicsőülése. „A kereszténynek tudnia kell, hogy tolla hegyén, csákánya vasán, ecsetje szálain, varrótűje fokán, szíve és gondolata idegrostjain bontakozik ki az Isten országa (...) a kételkedők, hitetlenek öntudatlanul dolgoznak Isten országán (...) Kezdve a tésztát gyúró kéztől, egészen az átváltoztató ember kezéig, minden tevékenység a világ beteljesedését célozza. (...) A megtestesült Ige nem azért jött, hogy lefokozza bennünk azt a nagyszerű felelősséget és törekvést, hanem hogy tegyük önmagunkat önmagunkká!”