Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, / S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége (…)
Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt / Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Petőfi írta ezeket az emlékezetes sorokat a Toldi szerzőjének. A János Vitéz szintjén alkotott remekmű magával ragadta a „költőfejedelmet”. Arany János szinte egy lendülettel írta meg a Toldit, a magyar népiesség homéroszi ihletésű művét, amelyben a paraszti sorban élő fiú lerázza magáról a falusi élet szűk bilincseit, és kivívja magának az őt megillető helyet a költészet világában. Arany nemcsak a megkettőzött pályadíjat és a szakma elismerését nyerte el e művével, hanem Petőfi barátságát is. Ez a „lángszellem” újabb lendületet adott kibontakozó tehetségének.
Arany a parasztnép szegénységéből küzdötte fel magát kora szellemi magaslatára. Önérzettel írja: Szülőhelyem, Szalonta, / Nem szült engem szalonba; / Azért vágyom naponta / Kunyhóba és vadonba.
Gyermekként egy szál ingben, mezítláb járt iskolába. A nagyszalontai csonka toronyban berendezett Arany-múzeum hitelesen tükrözi a költő életútját. A múzeum megalapítását a költő fia, Arany László tette lehetővé, aki 1895-ben szülővárosának ajándékozta apja bútorait, ruháinak és könyveinek jelentős részét. A csonka torony emléke a költő lelkében elevenen élt, amit meg is énekelt: Csonka torony nyúlik a felhőbe, / Rajta pihen a nap lemenőbe’: / Rá-ráveti visszanéző fényét, / Mintha látnám ősapáim vérét. A város főterén álló torony Nagyszalonta várának egykori őrtornya volt. I. Rákóczi György itt győzte le a törököket, akik helyébe Bethlen Istvánt akarták Erdély fejedelmi trónjára emelni. A költő a történelmi eseményt később többször említi.
Arany János pályája örvények fölött ívelt, élete tele volt szakadékokkal, válságokkal, amelyeken csak konok kitartása, rendkívüli munkabírása, kivételes tehetsége segítette át. Költői hírnevéért alig tett valamit, nemegyszer vonakodva inkább elfogadta az elismerést, mintsem kivívta azt. A felkínált szerepeket maga töltötte meg tartalommal. Az egykorú irodalmi kritika alkotásaiban leginkább azt értékelte, hogy a népköltészet elemeit a maga kiművelt egyéniségének szűrőin megtisztítva a nemzeti költészet magaslatára emelte. Életművében a népiesség történelmi változataira számtalan példát felsorakoztat. A parasztnép világát, élő költészetét, meséit, mondáit gyermekkorában élte át, és gyűjtőként is foglalkozott velük. A népiességnek főleg szépirodalmi, esztétikai vonatkozásai érdekelték. A szabadságharc idején a néphatalom kivívásának hite éltette, a közös szabadságeszmében azonosult Petőfivel.
A szabadságharc bukása lesújtotta, a hősi halált halt barát fényoszloppá magasztosult emlékezetében. A megalázott nemzet iránti szeretete annyira fűtötte, hogy az elnyomás első éveiben a nehéz anyagi körülményeket zokszó nélkül viselte, a nyomorúságban költői tevékenysége új lendületet kapott. A vigasztalan jelenből a múltba tekintett, a magyarok őstörténetét a hunokig vezette vissza: Attila világbirodalmának mondáit elevenítette fel, Csaba királyfi alakját öltöztette fénybe. A naiv, népi-nemzeti hőseposznak szánt trilógia a mondák világát idézi. A nép sorsát hordozó hősök megjelenítéséhez a nemzeti emlékezet hitelét kereste. Hű maradt a népi világhoz, történelmi látomásokká növelte azok motívumait. A hősköltemények mellett balladáit tökélyre vitte, rövid idő alatt a balladairodalom legnagyobbjai közé emelkedett.
Anyanyelvén kívül hét nyelvet ismert, mindegyikből fordított is. A görögök és az angolok álltak hozzá legközelebb. Arisztophanész vígjátékai a görög költészet legnehezebb szöveggel megírt darabjai, amelyeket ma is kikezdhetetlen tökéletességgel ültetett át ékes magyar nyelvre.
A költő korán megöregedett, 1876-ban lemondott az akadémiai főtitkárságról, és kedves üdülőhelyén, a Margit-szigeten élte költészete utolsó virágzását. Három hónap alatt harminc költeményt írt, teljes titokban, inkább csak azért, hogy a „dalban vidulást” keressen.
Pályájának záróműve öregkori lírája, amelyben költészetének minden eleme megtalálható. A magát képekben, történetekben kifejező személyesség, az izzó hazaszeretet, az egyén és a közösség gondjai fölött vívódó aggódás nyomon követhető írásaiban.
Arany műveiből számos idézet közszájon forog, sokan személyében látják a tőrőlmetszett népies gondolkodás irodalmi magaslatokra emelkedett atyját. A népszerű magyar költők közül talán ő a legrokonszenvesebb. Petőfiért többen rajonganak, Adynak többen hódolnak, József Attilát többen emlegetik. A szeretet bensőségéből, a népies szellem melegéből azonban Arany sugároz legtöbbet. Verseinek gazdag és szelíd dallamai, nyelvének puritán pompája, egyéniségének közvetlensége olvasóit lenyűgözi. Az ő nekünk, mint Goethe a németeknek.