Mártonffi Mór Antal Csíksomlyón, a székely Rómában született, gyermekkorában itt szívta magába a ferences szellemet. Tanúja, átélője volt a kegyhely búcsúinak, amelyekre a Székelyföld és a távoli vidékek keresztényei évente elzarándokolnak. A hitvallásnak ez a tömeges, felemelő megnyilatkozása napjainkban is felejthetetlen élményt jelent még a vallásukat kevébé gyakorlóknak is. Nyilvánvalóvá válik: a hitet objektiválni kell, észszerűvé tenni, de még inkább élni kell. A hit a kegyelem mágneses erőtere a lélekben és a hívő közösségben.

Hit és öröm, egymástól elválaszthatatlan fogalmak. A hitért olykor keményen meg kell küzdeni, amit a konvertiták gyakran hangoztatnak. A lélek mélyéből fel-feltörő öröm viszont az ég ajándéka, a földi zarándoklat nélkülözhetetlen útravalója.

A hitet nem lehet másnak úgy átadni, mint ahogy az orvos fecskendővel beoltja a beteget, ahogy az autót tömlőn keresztül üzemanyaggal megtöltik, ahogy a munkások daruval egyik hajóról a másikra rakodnak. A hitet nem lehet úgy feltárni, ahogy a tanár megmagyarázza tanítványainak a matekképletet. A hitet bizonyítani sem lehet úgy, ahogy az okos ügyvéd a kétkedő bíró előtt a vádlott ártatlanságát hangoztatja. A hitnek akkor van átütő, vonzó ereje, ha a hívő megnyílik, befogadja Krisztust életébe, ha másokért imádkozik, mint ahogy Krisztus Péterért és mindenkiért imádkozott, ha szolgálja embertársait, ahogy Krisztus is mindenkit szolgált, ha ellenségeinek megbocsát, amint Krisztus is megbocsátott a kereszten a gonosztevőknek, ha a kudarcok nem félemlítik meg, mint ahogy Krisztust sem térítette le útjáról az emberek hűtlensége, hitetlensége.

Az élet kaland, kérdés, érdemes-e a kockázatos vállalkozásba belevágni? A töprengő emberi értelem előtt örökös kérdés: mi az élet értelme? A szeretet és boldogság után sóvárgó szív folyton kielégítő megnyugvást keres. A szellemtörténet tanúsága szerint a teremtett világ – minden nagyszerűsége és lenyűgöző csodája ellenére – nem képes maradéktalanul és végérvényesen megoldani a lét kínzó problémáit. A végesség, az elmúlás minden létezőre rányomja bélyegét. Minden szépség mulandó, minden jóság véges, minden erő korlátolt. Ami ma örömmel tölti el az embert, az másnap már unalmas. A nagy emberek mellett is csalódás ér, mert látjuk gyöngeségeiket. Isten olyannak teremtette az emberi szívet, hogy a véges dolgok ne tudják kielégíteni. Amíg az ember Isten helyett a világot öleli magához, vágyai egyre égetőbbek, gyötrőbbek lesznek. A teremtett világ a boldogságnak csak átmeneti állomása.

„Szeretet az Isten” (1Jn 4,16) – írja a Biblia. Végső fokon ez a magyarázata az isteni üdvrendnek. A szeretet ugyanis – legsajátosabb természete szerint – ki akar áradni. Isten azért teremtette az értelemmel és szabad akarattal rendelkező embert, hogy kiárassza rá szeretetét, megossza vele életét. És ekkor tör be az ember életébe az evangélium örömhíre: Isten Krisztusban felvállalta az emberi sorsot, szenvedélyesen szereti az esendő embert. „Az idő betelt, Isten országa elközelgett.” Érheti az embert ennél nagyobb örömhír? A keresztény vallás nem vasárnapi hangulat, nem magasztos, fennkölt eszme, hanem Isten előtti, egész életet átfogó kitárulkozás.

Isten emberré lett, Krisztus nem paragrafusokat, előírásokat, hanem példát adott. Személyében Isten mélyen az ember szemébe néz, rámosolyog. A tiszavirág-életű földi boldogság után örök boldogságot ígér. Jézus élete olyan, mint egy képeskönyv, benne gyermek és aggastyán, szerzetes és világi, művelt és műveletlen megérti léte titkát, küldetését, felsejlik előtte Istennek az emberre vonatkozó terve. A keresztény élet titokzatos istenlátás. A hívő lélek a hit szemével nézi a világot.

Isten nem az ég magasságából akarta az ember sorsát irányítani, Krisztus személyében leszállt a földre, emberré lett, vállalta az üldöztetést, kiszolgáltatottságot, szegénységet, megízlelte a halált, mintegy modellt állt, hogy a csetlő-botló ember hozzá igazodjék. Jézus személyében az emberi élet patakja ömlik bele Isten végtelen óceánjába. Jézus nélkül Isten ismerete homályos látomásnak tűnik, Jézusban viszont felragyog Isten igazi arca. Hittel lépünk be Isten országába, a hitben megnyílik az élet távlata.

Krisztus keresztségénél az égből szózat hallatszott: „Te vagy az én szeretett fiam.” Minden keresztségben ez történik: Isten gyermekévé és országának örökösévé teszi a halandó embert. Aki ezt felfogja, az a kereszténységből mindent megértett.