Nagy ritkán Charlie Chaplin-filmet is látni a televízióban, ami az idősebb nemzedék figyelmét felkelti, a színész megjelenése mosolyt csal a nézők arcára. Kisemberként keménykalapban, feslett, szakadozott mellényben, óriási nadrágban, bambusz sétapálcára támaszkodva mutatkozik. Ez az apró színész a hétköznapi, magányos ember szimbóluma. Felejthetetlen szerepeiben felvillantja a komikumot az élet tragikus fordulataiban, alakításai élénk visszhangra találnak a nézők körében. Zilahy Gyula, a nap szülötte Chaplinhez hasonlóan némafilmekben is játszott.

Egyik modern dráma a mindennapi életből vett jelenettel kezdődik. Egy férfi a sötétben hazafelé botorkál, és lakása előtt keresi, de nem találja a kapukulcsot. Kiforgatja zsebeit, átkutatja táskáját, de hiába. Tehetetlenségében a földön tapogatózni kezd. A közelben levő rendőr észreveszi a földön kúszó alakot, közelébe megy, és megkérdezi: Mit csinál itt éjnek idején? – Hát nem látja – válaszol bosszúsan a megkérdezett –, keresem a kapukulcsot. A rendőr megsajnálja a tanácstalan embert, és besegít a keresésbe. Egy idő után azonban megunja a keresést, és megkérdezi: Tudja, hol esett ki a kulcs a zsebéből? – Igen, valahol itt a sötétben.

Ha az ember fogalmát röviden meg akarjuk határozni, azt mondhatjuk: az ember kereső lény. Miért szedi szét a pici gyermek az alig kapott ajándékot, miért kérdőjelez meg mindent a kamasz, miért kutat a tudós éjszakát nappallá téve? A szakadatlan keresésnek elvont tükrei a teológiai és bölcseleti rendszerek, látnokai a gondolkodók, írók, költők, művészek. Valamennyien a tágasabb, gazdagabb, boldogabb világra nyíló kapu kulcsát keresik.

A színházban töltött idő az ünnep órája. Tudatosul bennünk, hogy nemcsak erőfeszítésre, munkára születtünk. A színház felszabadít a mindennapok nyomasztó gondjai alól, ráébreszt, hogy nemcsak termelők, hanem az igaz, a jó, a szép keresői, csodálói is vagyunk. A színpadon bemutatott darab túlmutat önmagán. Nemcsak a színész, de mi, nézők is győztesnek érezzük magunkat, hiszen rövid időre megszabadultunk az élet sziszifuszi egyhangúságától. A mitológiai hőshöz hasonlóan erőt, kedvet kapunk a további küzdelemhez.

A dráma feszültség külső és belső erőkkel való szembesülés, önmagunkkal szemben pedig kihívás. A drámának másak a szabályai, mint a többi írásműnek, mert a drámaíró időben, térben sűrít, az élet koncentrátumát nyújtja. A minimumból a maximumot tárja elénk. A drámában a nagyok mellett megjelenik a kisember, a szürke hétköznapok polgára is, akinek a sorsa ugyanolyan tragikus lehet, mint a nagyoké.

A klasszikus darabokban a színész provokál, ösztönöz, hogy tegyük fel magunknak a lét kínzó kérdéseit, és vele együtt keressünk azokra választ. Mi értelme a létért való küzdelemnek, a munkának, a szenvedésnek, sikernek, kudarcnak, ha nincs végső beteljesedés, ha minden a semmibe torkollik? Miért merül el minden hajó a lét tengerén anélkül, hogy túlsó partot érne? Beérhetjük-e átmeneti boldogsággal? Boldogok leszünk, ha járműveink gyorsabban, nagyobb kényelemmel, biztonsággal visznek célba, vagy ha kevesebb szenvedéssel húsz, harminc évvel többet élünk?

A színházban a néző egyik szeme sír, a másik nevet, a dráma mellett vígjátékra is szükség van, hogy az elfojtott ösztönök energiái felszínre törjenek, és megszűnjön a szorongás. Az antik görög orvostudomány szerint a szervezet fizikai egyensúlya, a lélek harmóniája a jókedvtől, a humortól függ. A humort az istenek ajándékának tekintették, noha gyakorta ők sem bővelkedtek a mennyei adományban. Az Olümposzon is viszályok árnyékolták be az istenek boldogságát.

A jókedvhez, nevetéshez közönség kell, olyan emberek együttléte, akik képesek közös hullámhosszra hangolódni. A mosoly lelkivilágunk jelképes üzenete azok felé, akiket elfogadunk, szeretünk. Az igazi öröm a lélek mélyén fakad, a komikum a dráma ikerpárja. A színház a megrendülés, a megtisztulás, az erkölcsi felemelkedés színhelye, arra tanít, hogy sohasem vagyunk azonosak önmagunkkal, valaminek a hiányát mindig érezzük. Valami titokzatos ösztön folyton azt súgja, hogy lépjünk tovább, küzdjünk, mássá, jobbá legyünk. Tökéletességre vágyó, félbemaradt lények vagyunk, áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátong lényünk mélyén. A már igen és a még nem feszültségében őrlődünk, eredetinek születünk, és másolatként halunk meg.