Az építészet az emberi képzeletnek, alkotóerőnek a megnyilvánulása, amely az arányok összhangján és a térhatás egyensúlyán alapszik. Az égbetörő székesegyházak túlmutatnak önmagukon, minden szónál ékesebben hirdetik a középkori ember hitét, kőbe vésett művészetét. Az építészet alkalmazott művészet, egyrészt gyakorlati célt szolgál, másrészt sajátos művészi formát követ. Az utókor fogja a bizonyítványt kiállítani a mai építészetről. Korunk zűrzavara az építészet területére is begyűrűzik. Manapság nehéz kiigazodni, hiszen számos egymásnak feszülő, egymásnak ellentmondó építészeti irányzat érvényesül. Nehéz helyzetben lesznek a jövő építésztörténészei, hogy körvonalazzák korunk sajátos stílusjegyeit. A világhírű székesegyházak szomszédságában felépített bevásárlóközpont tervezője fittyet hány a múlt klasszikus értékeire.

A múlt század 20-as éveiben Le Corbusier forradalmasította az építőipart, és az urbanizáció világát nemcsak formabontásával, hanem egy új anyag, a vasbeton bevonásával is gazdagította. Tervrajzaiban tartóoszlopok választják el az épületet a talajtól, emelik a magasba, amit annak idején sokan kifogásoltak. Le Corbusier egyik kritikusának odavágta: az épület is – az emberhez hasonlóan – állva jobban mutat, mint ülve. Le Corbusiert joggal nevezik a múlt század építőmesterének, aki az 1930-as években Budapesten is járt, és az építészek meglepetésére nem az akkori létesítményeket szemlélte, hanem a girbegurba utcák és régi házak kötötték le figyelmét. A kíváncsiskodó riporternek azt válaszolta, hogy a múltból fennmaradt épületeknek arcuk és lelkük van, azért ragaszkodik hozzájuk.

Nem kell szakismeret ahhoz, hogy megállapítsuk: Erdély városai, nagyobb települései a világháború idején sem szenvedtek akkora kárt, mint a diktatúra néhány évtizede alatt. Az erőszakos urbanizáció szemlélői és elszenvedői voltunk. Láttuk a házgyár futószalagjáról érkező, előregyártott elemeket, a gomba módra szaporodó épületmonstrumokat, értesültünk az építővel lépést tartani nem tudó tervező tehetetlenségéről. A jellegtelen, fantázia, esztétikai varázs nélkül összedobott panelházak láttán egyre jobban ragaszkodunk az óváros, faluközpont keskeny utcáihoz, romos épületeihez. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ötéves tervek kapkodásában nem lehet a régi városhoz úgy hozzáadni azokat az új elemeket, hogy azok szerves fejlődést, folytonosságot jelentsenek. Csíkszereda és a hegyen túli Slobozia városközpontjai a román urbanizációnak köszönhetően hasonlítanak egymásra.

Idézzük fel a közelmúltat már azért is, mert a diktatúra idején városaink és falvaink arculata sokat változott. A román diktátor kínai látogatásáról hazatérve kultúrforradalmat hirdetett, azt a képzelet szülte tervet, hogy „modernizálja” a városok és falvak építészeti arculatát. Felszámolta a román főváros régi központját, és jellegtelen, gigantikus méretű építkezésbe kezdett. A „nép háza” (casa poporului) a megalománia létesítménye. Ennél az épületkolosszusnál csak a washingtoni Pentagon, a hadügyminisztérium épülete nagyobb. A diktatúra szekértolói számára már az sem jelentett volna meglepetést, ha a diktátor a főváros közelében a fáraók korát idéző piramist is építtet örök nyugvóhelyül.

Amikor bejelentette az ország településeinek átalakítási tervét, az agráripari centrumok létrehozását, mindenki tudta, hogy a hajmeresztő program valójában falurombolást jelent. A falvakat eredetileg buldózerekkel akarták letarolni, de nemzetközi nyomásra lelassult a folyamat, így közlekedés, orvosi ellátás, postai szolgáltatás híján a kis településeket hagyták maguktól elhalni. Az erőltetett urbanisztikai tervben rövid idő alatt 51 községet várossá nyilvánítottak, és a két-három ezer főnél kevesebb lakosú településeket, a romániai falvak mintegy felét eleve életképtelenné nyilvánították. A településrendezés nyilvánvalóan a nemzetiségek szellemi hagyományai ellen is irányult, a román lakosság városba történő betelepítésével felgyorsítva a homogenizációs folyamatot.

A magyarlakta falvakból érkezett riasztó hírek hatására számos magyarországi civilszervezet megmozdult. A többnyire kommunistákból álló Magyar Országgyűlés tiltakozás helyett óvatos, diplomatikus álláspontot fogalmazott meg, a román kormányt arra emlékeztette, hogy a megsemmisítésre kijelölt falvak felszámolása a felbecsülhetetlen történelmi és kulturális értékek pusztulását jelentené. Románia válaszul a Magyarországgal való diplomáciai kapcsolat megszakítását helyezte kilátásba. A fiatal nemzedék talán könnyen átsiklik a történtek fölött, de akik a kultúr- és falurombolást átélték, azok nem tudják a traumát elfeledni.

Az eltűnt Bözödújfalu helyén létesített víztározó láttán a szemlélő lelkében Reményik verse visszhangra talál: Mint Atlantisz, a rég elsüllyedt ország, / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. / Elmerült székely faluk hangja szól / Halkan, halkan a tengerfenéken. / Magyar hajósok, hallgatózzatok, / Ha jártok ott fenn förgeteges éjben: / Erdély harangoz, harangoz a mélyben