A matematika egzakt tudomány, amelyben kétszer kettő mindig négy, az életben viszont szinte soha nem ilyen egyszerű a képlet, abban a kétszer kettő: öt mínusz egy. Ha a mérnök a hidat az utóbbi képlet szerint építené, a híd az ötnél már összeomlana, mielőtt a négyhez érne. Az élet majd minden területén a matematikus számára elfogadhatatlan képlet érvényesül: a végeredmény kijön, de csak kitérőkkel. Alig akad ember, akinek „számítása” teljesül, talán a közmondás is erre utal: „Ember tervez, Isten végez.”
Az emberi életet, sorsot nem lehet matematikai képletben felvázolni, levezetni, ahogy Csányi Dániel „számításába” is hiba csúszott. Sok mindennel számolt, csak azzal nem, hogy nyolc évet kell raboskodnia. A börtönéveknek viszont megvolt a hozadéka: nagyobb lendületet adtak későbbi tevékenységéhez.
Rendeltetésünk szempontjából a kártya hasonlatát említhetnénk. A kártyát kiosztják, és a játékostól függ, mit kezd a lapokkal. Teljesen rossz lapok nincsenek, rossz játékos viszont bőven akad. Nincs olyan élet, amivel ne lehetne valamit kezdeni. Senki sem várja el a sikerre áhítozó embertől, hogy olyasmit tegyen, amire nincs adottsága, lehetősége, de joggal elvárható, hogy adottságait, lehetőségeit kihasználja.
Az élet sokszor akadályversenyre hasonlít, ami arra való, hogy az ember vállalja a küzdelmet. Egy motorversenyen a tereppel való ismerkedés során a versenyző megjegyezte: nehéz a pálya, de a versenyhez ez kell! Az életben is számos akadályba ütközünk. Vannak egyenes szakaszok, amelyeken száguldani lehet, de vannak nagyon nehéz távok is, amelyeken a versenyzőnek minden idegszálát meg kell feszítenie. A különféle helyzetekben bizonyítani kell. Minden életkörülmény új feladatot, új kihívást jelent.
A sikertelenség, a kudarc a múlt nagyjainak életét is gyakran beárnyékolta. Milton vaksága, Beethoven süketsége, Dosztojevszkij fogsága, Dante kegyvesztettsége, Nietzsche önkéntes emigrációja, II. Rákóczi Ferenc száműzetése, Széchenyi magánya végzetesnek tűnt, noha mindebből maradandó értékek születtek. A művészt, a hadvezért, a hatalom emberét demoralizálja, ha minden kívánsága teljesül. A művésznek kell a bukás, hogy meg tudja ítélni művéhez való reális kapcsolatát, a hadvezér kudarcaiból ismeri fel melléfogásait, az államférfi akkor képes áttekinteni politikai helyzetét, ha kiesik a hatalom bűvköréből. Váratlan fordulatok, kudarcok nélkül alig képes az ember mélyre látni és távlatokat felfedezni.
Fiatal éveink során az életet egyre szélesedő folyamnak látjuk, és ez az életérzés gyakran az élet delén túl is elkísér. Ám lassan a folyam patakká, majd csermellyé szűkül, meghalljuk a lélek csendes hangját, ami halandó létünk tudatára ébreszt. A lét értelme kezd foglalkoztatni, ami a megvilágosodás jele. Tisztulásra késztet ez a hang, amit a Biblia így summáz: „...sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges.” (Luk 10,41–42)
A legnagyobb kudarcnak tűnő elmúlásssal akkor kezdünk megbékülni, amikor lelkünk mélyén elfogadjuk önmagunkat, mint olyasvalakit, akinek élete elmúlásba torkollik. Ennek a tudatnak a kialakítása az élet második felének mindent eldöntő feladata. Az elmúlás gondolata sokakat megfoszt az élet örömétől, noha valójában az életnek a halál ad értelmet.
Életünk folyamán a sikerek és kudarcok váltogatják egymást. Sikereink elvakítanak, kudarcaink lehangolnak, noha szükség van rájuk. A kudarcból több tanulságot lehet levonni, mint a sikerből. A csalódások figyelmeztetnek, megóvnak az elbizakodottságtól. Gyakran a válságos időszakok alapozzák meg a jövendő sikereket.
A robotembert megszerkesztik, betáplálják, üzemeltetik, több információval rendelkezik, mint alkotója. Végességét azonban nem képes felfogni. A kudarc határhelyzet, ahol az időbeli és örök, a természetes és természetfölötti, a kezdet és a vég egymás közelébe ér. A válságból az ember soha nem úgy kerül ki, ahogy abba belesodródott, a megpróbáltatás rányomja bélyegét az emberre. Isten őrizzen az olyan embertől, akinek élete sikersorozat, aki nem tapasztalta meg az elesettséget, a szenvedést. Megrendülünk, ha az élet peremére sodródunk, ha kicsúszik kezünkből mindaz, amihez görcsösen ragaszkodtunk. Könnyek talán már nem is tódulnak a szenvedő ember szemébe, könnyei befelé folynak. A kudarc tudatosítja: „Per crucem ad lucem!”