Talán csak Marco Polo utazott többet, mint a világjáró Széchenyi Zsigmond, a nap szülötte. Marco Polo, amikor visszatért hazájába, részt vett a velenceiek Genova elleni harcában, és 1298-ban fogságba esett. Ez az utolsó „kalandja” – a börtön – sarkallta, hogy úti emlékeit tollba mondja cellatársának, a pisai Rustichellónak. Marco Polo mesélt, a társa pedig jegyzetelt, így született meg A csodák könyve, amit magyarul Marco Polo utazásai címen olvashatunk.

Széchenyi Zsigmond könyvei kalandregényeknek is beillenek. A rövid keret miatt itt csak az Ünnepnapok című könyvének hangulatát idézzük, hogy a szürke hétköznapok légkörétől szabaduljunk.

Démokritosz szerint az élet ünnepnapok nélkül olyan, mint egy hosszú út vendégfogadó nélkül. Mintha a mai ember élete is ilyen lenne. Nem tudunk ünnepelni, noha az ünnep az élet sava-borsa. Mérföldkő, amelynél megállunk, visszatekintünk, elgondolkodunk: nem rohanásra, hanem a teremtett világ fölötti uralkodásra születtünk. Az ünnepből nő ki a dráma, az epikai elbeszélés, a kultúra, mindaz, ami azt embert a biológiai igények fölé emeli. Az ünnep önfeledt percei magukban hordozzák az idő mindhárom dimenzióját: a múltat, jelent és jövőt. Az ünnep kitekintés az eszkatonba.

A dúsgazdag nem tud igazán ünnepelni. A gyermek éli át az együttlét örömét, amikor jelen vannak barátai, játszótársai. Az elesettek, a harmadik világban élők tudnak igazán ünnepelni, a meghívott barátokat, vendégeket örömmel fogadják, kitesznek magukért, noha hétköznapjaikban szükséget szenvednek. Akik megjárták a háború poklát, azok tudják igazán, hogy többnapi koplalás után mit jelent egy szerény menüt feltálalni, átélik, hogy az élet nyomorúságos körülmények között is ajándék.

Az ünnepnek társadalmi dimenziója van, nem zár ki senkit. Az ünnep hangulatában leomlanak a falak, megszűnnek az emberek közötti korlátok. Ritkán van ünnep, majdnem mindig dolgozni kell, viselni az ősbűn következményeit, amit az Úr rótt az emberre: „Arcod verejtékével keresed a kenyeret, amíg vissza nem térsz a porba.” Az ünnep az élet csúcsa, amelyben felsejlik a lét értelme, az anyag vonzásából feszabadult emberi élet.

Platón írja: az istenek megsajnálták a robotoló embereket, és ünnepeket írtak elő, amelyeken a múzsák szórakoztatják az egybegyűlteket, és Dionüszosz Apollón társaságában is mindig megjelenik a vendégek örömére. Az ünnepet spontaneitás jellemzi. Rázendít valaki egy dalra, és a vendégek önfeledten énekelnek, táncra perdülnek. Az emberek megünneplik a barát születésnapját, megünneplik az ezüst- és aranylakodalmat, felidézik a házasságkötés kezdetét. Megünneplik a tavasz érkeztét, az új esztendőt, a város alapítását, az ország felszabadulását. Az ünnep a jövőt is elővételezi: valahányszor esküvőre megyünk, feltételezzük az ifjú pár jövendő boldogságát.

A vallási ünnepeknek kettős jelentősége van: az emlékezésé és az ígéreté. A földi lakoma az örök menyegző előképe. Krisztus nyilvános életét a kánai menyegzővel kezdte, és az utolsó vacsora ünnepi lakomájával végezte. Megkötötte az Isten és ember közötti örök szövetséget. Az Újszövetséget nem a törvény szigora, hanem a megváltás örömhíre jellemzi.

A tékozló fiúról szóló példabeszéd Isten megbocsátó szeretetét tárja a bibliaolvasó elé. A királyi menyegző ura adhatott volna tekintélyére. Az ő helyében mi kihallgattuk volna a könnyelmű fiút, meghagytuk volna, hogy térjen később vissza, és közöljük döntésünket. De a ház ura nem így tett: ő örömében könnyet hullatott, hogy fia hazatalált. Isten szinte meggondolatlanul nagylelkű az emberrel szemben. Jézus félresöpörte az elavult hagyományokat, szétzúzta a sztereotip, bigott vallásosságot, és meghirdette az eszkatalogikus bankettet, amelyre Isten mindenkit meghívott.

A közös étkezés az ünnep központi eseménye, ami több mint táplálkozás. Valaki fogyaszthat pultról, munkaasztalról, ami testi erőnlétét biztosítja. Az ünnepi lakoma azonban nem csupán evés-ivás, az az együvé tartozás látható jele. Az ünnep a beteljesedés órája, amelyben a vendég örül az együttlétnek és munkája gyümölcsének.

A hétköznapokat az ünnep emléke kíséri, a küzdő ember előtt felcsillan a remény: nincs Sziszüphosz sorsára kárhoztatva, erőfeszítésének meglesz az eredménye: a felpörgetett szikladarab nem esik ki kezéből, nem gurul vissza a mélybe, az a hegytető ékköve lesz, a győztest odaát örök ünnep várja.