Az osztrák történetírás alig foglalkozik az 1848–49-es magyar szabadságharcot követő megtorlásokkal. De tény, hogy a pesti és aradi katonai törvényszéken kívül az országban tizenhat más hasonló törvényszék működött, amelyek nem közölték a halálra ítéltek nevét és számát, hogy az európai közvéleményt ne borzolják. A császár a véres leszámolás után Haynaut menesztette ugyan, de a kivégzések hosszú börtönbüntetésekre változtak. Az 1851. október 7-én kötél általi halálra ítélt Kun Kocsárd, a nap szülötte is ezért maradt életben. A szabadságharc idején kifejtett tevékenységéért húsz évre várfogságra ítélték.

A szabadságharc lángját kioltották ugyan, de a parázs alatt a szikra tovább pislákolt. A nyugati harcterekről hazatérő honvédek, szegénylegények a császári hatalom megtorlásai elől erdőkbe, nádasokba húzódtak, ahol csoportokba verődve ellenállást szerveztek, rajtaütésszerű akciókat indítottak. Az ellenállók betyár néven vonultak be a szabadságharc elfojtását követő idők köztudatába. A sötét Bach-korszakban ők villantották fel a szabadság fényét.

Más a betyárromantika, és más a valóság. A hatalom a betyárokat közönséges rablóknak, gonosztevőknek, a társadalmi rend felforgatóinak tartotta, elfogatásukra erélyes akciókat indított. Nemcsak a rendőrség, de gyakran a katonaság is fellépett ellenük, amint azt számos betyárballada is tanúsítja. Néha ez is kevésnek bizonyult, hiszen a nép a betyárokat bújtatta. Az állami szervek ezért cselhez folyamodtak, hogy kelepcébe csalják a lázadókat.

A betyár a nép szemléletében hőssé vált, hiszen életét kockára tette, hogy megtorolja a rajta és az elnyomottakon esett sérelmeket. A betyárvilág megteremtette az irodalomból jól ismert betyárromantikát, ami nemcsak nálunk, hanem a környező népek irodalmában is számos regényhez anyagot szolgáltatott. Az utóbbi időben olyan kortörténeti dokumentumok, regényes életrajzok, elbeszélések is napvilágot láttak, amelyek a romantika világát hitelesen ábrázolják.

Móricz Zsigmond Rózsa Sándora, Mihail Sadoveanu és Panait Istrati számos betyártárgyú elbeszélése a lázadó, kamaszkorban lévő fiatalok kedvenc olvasmánya.

A Szeged környéki pusztán született és kalandra hajlamos Rózsa Sándor gerillacsapatot szervezett, amiért összeütközésbe került a hatósággal. Börtönbüntetése után is folytatta harcias életmódját, rajtaütésszerű támadásait, amiért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron hunyt el, sírja a város rabtemetőjében ma is látható. Móricz Zsigmond trilógiájának Rózsa Sándora a magyar irodalom egyik idealizált parasztalakja, a leigázott nép megtestesítője, a szabadságvágy képviselője. Népdalok szólnak róla, dicsőítik tetteit, eszményítik alakját. A regényíró a természet festői tájain, erdőkben, nádasokban, a gazdagokkal vívott küzdelmekben bontakoztatja ki a fantázia szülte kalandokat. Művészi formában mintázza meg a betyárvezért. Hogy ezek a rettegett alakok népmesei hősökké válhattak, azzal a köznép a maga álmait, vágyait fogalmazta meg. A betyár a magyar romantikának azért válhatott kedvelt alakjává, mert az általa vállalt életforma nagyon is hasonlított arra az elnyomott emberre, akit a szabadságért küzdő nemzet magáról mintázott.

Jókai Mór A lőcsei fehér asszonyban megemlékezik Pintea Gligor román betyárvezérről, aki Nagybánya ostrománál betyárcsapatával a kurucok oldalára állt. Kesernyés humorral megjegyezhetjük: lám, akad példa a magyar–román összefogásra.

A háromszéki székely „betyárokról” is essék néhány szó, akik a kommunista rendszer kezdetén vakmerő bátorságukról tettek tanúbizonyságot. A három fiatalember – Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máté György (Jeges) – szembeszállt a kommunista hatalom képviselőivel. Megtagadták a katonai szolgálatot, és rendszerellenes tevékenységbe kezdtek abban a reményben, hogy kezdeményezésüket mások is követik. Az 1848–49-es szabadságharc szelleme vezérelte őket, lázadó eleikre gondoltak, akik a nemzeti tragédia után sem adták fel a küzdelmet. Amikor az ellenállás már reménytelennek tűnt, ők akkor sem tették le a fegyvert. Kitartásuk eleik elszántságát idézte: „Háromszék nem alkuszik!” Mindhármuk életét golyó oltotta ki. Az elnyomó rendszer kiszolgálói ismeretlen helyen hantolták el őket, hogy emlékük idővel feledésbe merüljön.

A hatalom bűnözőknek tartotta őket, de ők bátor hazafiként vonultak be az utókor emlékezetébe. Nem feledkezhetünk meg az életüket kockára tevő, bátor emberekről. Üzennek ők nekünk, akik reményről beszélünk és gyakran csüggedünk, hívőnek valljuk magunkat és kételyek gyötörnek, jövőről álmodunk és a múlt tanulságaival is adósok vagyunk.