A hagyatéki tárgyaláson a közjegyző az örökösökkel egyeztetve megállapítja az egyes személyek által örökölt ingó és ingatlan vagyontárgyakat. Az örökösök a törvényes átírás révén jutnak az őket megillető javak birtokába. A szellemi értékek világában nincs hagyatéki tárgyalás, nem kell végrendeletet felmutatni, nincs osztozkodás, hogy ki mit, mennyit örököl. Mindenki az egész örökség birtokosának érezheti magát. Mindannyian a szellemi javak milliomosai vagyunk.
Határ Győző, jeles író, költő hosszú éveket töltött Londonban. A hamis nemzettudat című írásában azon töpreng, hogy az angol olvasóközönség alig ismeri a magyar irodalom remekműveit, és az erdélyi nagy alkotások teljesen ismeretlenek a szigetországban. A lehangoló helyzetet egyik angol irodalmi találkozón szóvá is tette, és elképedt, amikor a magyar irodalom angol szakértője a megbeszélés során az erdélyi memoárirodalomra terelte a szót. A magyarok a hibásak – mondta, mert nem ismerik igazi értékeiket, és nem hívják fel az olvasótábor figyelmét arra, ami Nyugaton jelenleg is kelendő lenne.
A XVII–XVIII. századi erdélyi magyar irodalomnak alig akad párja, ez a korabeli irodalom színe-java. Kemény János, Bethlen Miklós, Bethlen Kata, Apor Péter és követőik beírták nevüket a memoárirodalom történetébe. Ők valamennyien európai szellemiségű és műveltségű írástudók voltak, és még akkor alkottak, amikor a provincializmus férge és később az eklekticizmus nem kezdte ki az irodalmat. A hányatott sorsú Kemény János önéletírása korának látlelete: mennyi babona, álomlátás, kristálygömbnézés, csillagjóslás elevenedik meg az olvasó előtt. A tatár rabság ecsetelése majdhogynem shakespeare-i fogantatású irodalmi érték. Bethlen Miklós hatalmas munkájában Szent Ágostont, Petrarcát említi előképei gyanánt. Nem véletlenül nevezi őt Szerb Antal „intellektuális zarándoknak”, aki bejárta Európát, találkozott a szellemi élet nagyjaival. A találkozásokról szóló élményszerű leírása ma is megragadná az angol olvasók érdeklődését, akik a délibábos alföldi róna helyett Erdély hegyei közé kívánkoznának.
És hadd szóljunk Árva Bethlen Katáról, az igazi, jámbor „körösztény” lélekről, aki önsanyargatással próbálja elérni, hogy örvendezhessen Üdvözítője látásának, ugyanakkor folyton bosszúvágyának rémképeivel viaskodik. Ha van gondolatban elkövetett bűn, akkor Árva Bethlen Kata lelkét számtalan elkövetett bűn terheli, noha ő váltig abban tetszeleg, hogy lelke patyolattiszta. Az angol irodalmár szerint gróf Bethlen Kata memoárja a modern pszichológia ínyencfalatja lehetne, amit a mai angol olvasó falna, hiszen őt a szigetország puritán múltjának máig kísértő visszásságaira emlékeztetné.
Szabad-e megfeledkezni Cserei Mihály bűbájos Históriájáról, ami megbabonázza az olvasót? Apor Péter Erdély változása című műve valóságos irodalmi pikantéria egy elsüllyedt világ emlékeivel, nosztalgiájával. A magyar történelem súlypontja a tizenhatodik, tizenhetedik században Erdélyre nehezedett, aminek emlékét a kor írói megörökítették. A történelem viharai megtépázták ezt a földet, Erdélyben a múlt nem csupán évszámok felelevenítése, letűnt időkről való mélázás, hanem hiteles történelem. A memoárirodalomnak megvannak a maga szociológiai, formatörténeti hagyományai. Akkor születtek ezek a művek, amikor szerzőjük már megvált a szereptől, amelyet a társadalomban, a közélet küzdelmeiben betöltött. Az utókornak szóló számadások ezek a vallomások. Az emlékező mintegy őszinte vallomást tesz életének és cselekedeteinek menetéről. Nem azért, hogy igazolja magát a közvélemény előtt. „Én ezt nem a haszontalan hírnek, névnek viszketeges kívánságaiból cselekszem – írja Bethlen Miklós önéletírásának bevezetőjében –, mit használ énnékem, kiváltképpen holtom után, ha valaki az én életemet tudja, és ha jól is szól róla, viszont mit árt, ha nem tudja vagy rosszul szól is róla.”
Az angol úriember szerint az erdélyi memoárirodalom egy-egy darabja nagyszerű olvasmány. Az olvasó, ha csak belelapoz is, érzi, hogy olvasott valamit. Ez az igazi európai étek, angol gyomornak való. De mit szól ehhez a fukar dicséretosztáshoz szokott erdélyi? – Semmit! Alig vesz tudomást arról, hogy a nagy választékhoz és ínyencfalatokhoz szokott angol olvasót az erdélyi memoárirodalom lenyűgözné. Saját múltjának gazdagságát látná benne. Elismerné, hogy nemcsak elődei, hanem a hajdani magyarok is az európai irodalom és kultúra gyarapítói voltak. Kincseikből régit hoztak elő, hogy a sekélyes újat gazdagítsák.
Visszacseng a magyar memoárirodalom angol szakértőjének őszinte, bátor megjegyzése: a magyarok nem ismerik igazi értékeiket, elfelejtették, hogy „a történelem az élet tanítómestere”.