Munkácsy remekműve – a Krisztus-trilógia – megrendítő élményt nyújt a szemlélőnek. A Krisztust Pilátus ítélőszéke elé állító farizeusok igazságszolgáltatást követelnek. Amikor a vádlott kijelenti: „Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról” (Jn 18,38), a helytartó cinikusan megjegyzi: Mi az igazság? Ennek ellenére igazságot akar szolgáltatni. Már csak a zsidók iránti ellenszenve miatt sem akart báb lenni a farizeusok kezében, nem nyugodott bele a főtanács döntésébe, részletes vizsgálatot rendelt el. Már a kihallgatás kezdetén látta, hogy a vádak alaptalanok: az a világ, amelyről a vádlott beszél, nem földi hatalom, nem irányul a római császár ellen. A vádak, amelyeket a felbujtott tömeg harsogott, nem tántorította el a helytartót szándékától. Már-már úgy tűnt, hogy győz az igazság. Vagy mégsem? Amikor elhangzott a helytartó hatalmát veszélyeztető kijelentés: „Ha őt elbocsátod, nem vagy a császár barátja” (Jn 19,12), Pilátus meghátrál, kiszolgáltatja Jézust ellenségeinek.

A római polgár a maga emberi, társadalmi és jogi helyzetét ezzel az önérzetes kijelentéssel hozta mások tudomására: „Civis romanus sum” (római polgár vagyok), sorsom nem a hatalmon lévők önkényétől függ, a törvény, a jog megvéd engem. Rómainak lenni annyit jelentett, mint szabadon, félelem nélkül élni a birodalom bármelyik részében. Miért oly magabiztosak a nagy nemzetek polgárai? – Mert tudják, hogy országuk törvényei mindenhol megvédik őket.

Az alkotmány egy ország jogalkotásának alapja, ugyanakkor vannak csupán szokásjog alapján kormányzott népek is. A rendszerváltást követő időszak lehetőséget kínált az alkotmányozó nemzetgyűlés létrehozására, Deák Ferenc szavaival „a mellény újragombolására”, de a lebukott diktatúra politikusai, haszonélvezői jogi csűrés-csavarással késleltették a korszerű, demokratikus alkotmány létrehozását. Az átmenet zavaros időszakában akadálymentesen átmenthették egzisztenciájukat a demokrácia kereteibe. A fondorlatos taktika észlelői már csak azzal vigasztalhatják magukat, hogy az időtálló alkotmány is csak annyit ér, amennyit betartanak belőle. A diktatúrák nagyszerű alkotmányokat hoztak, amelyeknek alig volt foganatjuk.

A jog és a szeretet távol áll egymástól. A jog nem tud mit kezdeni a szeretettel, a szeretet pedig fittyet hány a jogra. A jog megvéd, a szeretet értelmet ad az életnek.

Szeretetet várni a mai világban? Az ember örül, ha legalább udvariassággal találkozik a mindennapi életben. Ki képes szeretni az ittas gépjárművezetőt, aki halálba rohan utasával, a szomszédot, aki éjszaka felveri a tömbház csendjét? Egyáltalán ki képes szeretni azt, akiben semmi szeretetnivaló nincs? Vajon nem elfogadhatóbb az Ószövetség, amely emberi léptékű mércét állított fel: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! És különben is, ha az ember az ellenségeit szereti, mit tesz a barátaival? És a szeretetet parancsba lehet foglalni? Tapsolni parancsszóra még csak lehet, amint azt tapasztalatból tudjuk, de nincs az a hatalom, amely végrehajthatná a szeretet parancsát.

Jézus tudta, hogy nehéz, szinte lehetetlen szeretni, de Ő éppen azért jött, hogy a lehetetlennek tűnő szeretetparancsot megvalósítsa. Ő nemcsak Pétert, hanem Júdást is szerette, nemcsak a kételkedő Tamást, hanem ellenségeit is elfogadta. Mindenkiért jött, mindenkit szeretett, mindenkinek felkínálta a szeretet örök országát.

A szeretet nem romantika, hanem konkrét kitárulkozás. Isten előtt az ember annyit ér, amennyi szeretetet birtokol. Felfoghatatlan: Jézus az elesettekért, a nehéz természetűekért, a rágalmazókért, a haszonlesőkért jött. Nem káderezett le senkit, nem hánytorgatta fel senki múltját, nem az ember múltját vizsgálta, hanem a jelen döntésére alapozott.

A Bibliában az utolsó ítéletről olvasunk. Nem tudhatjuk, hogyan fog az végbemenni, de bizonyos, hogy az örök bíró nem fog hasonlítani a törvényszékek bejáratánál látható Justicia istennőhöz. Isten szeme nem lesz bekötve, kezében nem lesz mérleg, és a kivont kardtól sem kell rettegni. Egyéb történik majd: lehull az álarc, kiesik az ember betanult szerepéből, nem áltathatja többé önmagát. Ez a kínos helyzet tisztítótűz, ami kiégeti a lélekből a bűn minden salakját, belemar az ember legbelsőbb énjébe, és a tisztulás gyötrelmén, tűzén át juthat a lélek Isten szeretetének boldogságába.

Az ítélet napján nem Isten lesz félelmetes, hanem az ítéletre váró, amint önmagával szembesül. Látni fogja ideális énjét, Isten terve szerint kivé lehetett volna, és szembesülnie kell reális énjével, azzal a kevéssel, amit az isteni vízióból megvalósított.