Hess András budavári nyomdája időben megelőzte Hollandia, Spanyolország és Anglia műhelyeit. A Chronica Hungarorum szerint „bevégezte Hess András Budán az 1473. esztendő pünkösd előtti szombatján” nagy művét. A latin nyelvű Budai Krónika – mert ezen a néven is emlegetik – mindössze kilenc példányban maradt fenn, ezeket könyvtárak páncélszekrényeiben őrzik. Hess Andrásról teret is neveztek el Buda várában. Itt állt Karai László budai prépost, magyar alkancellár háza, amely otthont adott az első Magyarországon dolgozó nyomdásznak.

Karai László 1470-ben, Mátyás király megbízottjaként érkezett Rómába, és megismerkedett a könyvnyomtatással. Akkortájt mintegy 150 műhely működött Rómában, és a túltermelés miatt sok könyv raktáron maradt, ezért számos vállalkozás csődbe ment. Mátyás király könyvtára, a Corvina híre Rómába is eljutott. Karai László Rómában ismerkedett meg Hess Andrással, akit rávett, hogy 1472 tavaszán betűöntő felszerelésével Buda felé vegye útját. A várva várt nyomdász fogadtatásáról a Budai Krónika Karaihoz címzett ajánlása tesz említést: „A Te támogatásod nélkül a munkát, melyre vállalkoztam, sem megkezdeni, sem befejezni nem tudtam volna.” A papír magyar malomban készült, a nyomtatósajtót budai mester ácsolta össze. A nyomdász két szedőt, hat nyomtatót és egy festékkeverőt képezett ki műhelye számára. A kinyomtatásra kerülő kéziratot a budai kolostor könyvtárából kölcsönözték. A műhelyből negyszáz példány került ki, egy kötet másfél aranyforintba került.

Napjainkban sok más míves szakmához hasonlóan a nyomdászat is válságba jut, nyomdászati szakmák szűnnek meg. A számítógép néhány év alatt átvette a kép- és szövegfeldolgozás feladatkörét. A számítástechnika papír nélküli irodákat, könyvtárakat hoz hoz létre. Ma már világszerte számítógépes nyomdahálózatok üzemelnek, a nyomdászok szaktudása beépül a számítógépbe. Úgy tűnik, hogy papír nélküli új korszak elé nézünk, a jövendő nemzedékek csak lexikonokból fogják olvasni, hogy egykor nyomdászok is éltek.

A letűnt időkben a könyv érték volt, manapság, sok más hagyományos értékhez hasonlóan, a könyv is elveszítette korábbi varázsát. A szépirodalom és a költészet iránti érdeklődés visszaesett. Úgy tűnik, hogy a demokrácia szabadsága magával hozta a klasszikus művelődés agóniáját, az olvasó televíziónézővé, internetböngészővé vált. A könyv helyére az elektronikus kivetítő, a levél helyére a telefon, az újság helyére a képszöveg vagy illusztrált magazin került. Egyre kevesebb olvasó vállalkozik hosszabb irodalmi vagy elméleti szövegek türelmes elolvasására, megértésére. A hivatalos nyelv igényessége, száraz tárgyilagossága miatt sok fiatal ellenhatásként zsargonnyelvet beszél.

Mi az oka a kóros jelenségnek? Mit veszít az ember, ha feladja azt a fajta olvasást, ami érdektől, alkalmazhatóságtól, gyakorlattól mentes, ami a szellem mozgékonyságát, kibontakozását, eleganciáját szolgálja? Mit lehet tenni az „új analfabetizmus” terjedésének megállítására? Nehéz a kérdést megválaszolni

Egyesek nem ennyire borúlátók, nem látják vészesnek a helyzetet. Azt állítják, hogy hiába kongatják a vészharangot, a könyv átvészeli a jelenlegi válságot. A modern tömegkommunikációs eszközök komoly kihívást jelentenek ugyan a könyv és az olvasás számára, de mint ahogy a lift nem helyettesítheti a lépcsőt, a porszívó a seprűt, a repülőgép a gyaloglást, úgy a televízió és a számítógép sem helyettesítheti a könyv egyedülálló szerepét és jelentőségét. Az elektonikus kommunikációs eszközök fejlesztése és terjesztése sem lenne lehetséges a könyv alakban közreadott használati utasítások nélkül.

A kultúrtörténet kezdetén a szókultúrának volt meghatározó szerepe. A szókincs szólásmondásokban, közmondásokban gyarapodott, a történetek, mesék, elbeszélések fontos szerepet játszottak az élet kibontakozásában. Ezt a kultúrát váltotta fel az írott szó korszaka. A mitológia helyére később a filozófia és a tudomány lépett, a könyvnyomtatással az egyén véleménye került az érdeklődés középpontjába.

Az emberiség a könyvnek köszönheti történetét, emlékezetét, szellemi kultúrájának, gondolatvilágának, tapasztalati kincsének, tudásának sokrétűségét, képzelő- és teremtő erejének gazdagságát, nem is beszélve az örömről, a szórakozásról, a vigaszról, amit az olvasás jelent. Valahányszor belépünk a könyvek szentélyébe, a marosvásárhelyi Teleki Tékába, a budapesti Széchényi könyvtárba, levéltárakba, megcsodáljuk a letűnt századok szellemi hagyatékát, és felötlik bennünk a gondolat: információzáporban élő korunk vajon milyen maradandó szellemi értékeket hagy a jövendő nemzedékeknek.

Reménykedjünk: az emberiség egyik legnagyobb találmányát nem sodorja el a modern idők áradata, amire a könyvek könyve, a Biblia a biztosíték.