Amikor Goethe Faustja a János-evangélium fordításához kezdett, a „logosz” szó értelmén fennakadt. Nem fogadta el „a kezdetben volt az Ige” bibliai állítást. Hosszú töprengés után kijelentette: kezdetben az anyag volt. A létértelmezés ősidők óta két ellentétes irányt követ: egyik szemlélet az anyagból eredezteti a szellemet, a másik ideológia a szellemnek ad elsőbbséget. A „lógiák” nyelvén szólva a két ellentétes sorrend: geológia–teológia, illetve teológia–geológia.

A geológus Papp Simonra emlékezvén a geológia és teológia határán tekintetünket fordítsuk mindkét irányba.

A felvilágosodás kora óta a filozófiát az anyagelvűség eszméje uralja. A hit és ész különválása akkor kezdődött, amikor a görög filozófia Európában széles körben terjedni kezdett. A görögök nem fogadták el a keresztény istenképet. Pál apostolt meghallgatták, de tanításának nem adtak hitelt.

A padovai egyetemen a vallás értelmezésének két párhuzamos módját hirdették. A szellemi vezérek a hitet átengedték az iskolázatlan tömegeknek. A filozófusok szellemi fölényük tudatában az ész felsőbbrendűségét hirdették, így létrejött két, egymástól teljesen eltérő irányzat: egyik a fideizmus, amely lemondott a hit értelmi megalapozásáról, a másik a racionalizmus, amely csak az értelemre támaszkodott.

A padovai tanoknak pogány jellegük volt. Az egyetem ideológusai a tizenhatodik század első felében - az egyetem hírnevének tetőpontján – megfogalmazták a teremtés, a megváltás, a keresztény etika elleni támadás fontosabb tételeit. A század második felében még merészebb lépéseket tettek: tagadták a keresztény hitigazságokat, Krisztus istenségét, a lélek halhatatlanságát, a csodák valódiságát.

Bizonyos Étienne Dolet azzal az elképesztő javaslattal állt elő, hogy a vallási terminológiát meg kell változtatni. „Egyház” helyett „köztársaság”, pápa helyett „Jupiter lángja” név szerepeljen, a bíborosokat „besorozott katonáknak” kell nevezni. Az ördög neve pedig „talpnyaló” legyen. Ez a nevetséges divat sokáig tartotta magát. A padovai reneszánsz – az egyházi állam tőszomszédságában – korára rányomta bélyegét.

Az anyagelvű ideológia képviselői a megtapasztalható, konkrét, materiális valóságra építették filozófiájukat. A tudás tudományos igazságon alapul – mondták. A tudományos igazság kritériuma pedig a bizonyíthatóság. Egy állítás azáltal válik igazsággá, ha észérvekkel alátámasztható. Ez viszont nem zárja ki annak lehetőségét, hogy új tudományos igazságok megismerése következtében megcáfolható legyen a korábban igaznak tartott ismeret. Ezért bármennyire objektív is a tudomány, nem ismer abszolút igazságot. Ez a lényege a ma is hangoztatott tudomány relativitásának.

Némi humorral megjegyezhetjük, hogy a tudomány története valójában tévedések hosszú sorozata. A tudományos ismereteket utóbb kisebb-nagyobb mértékben korrigálni kellett és kell, netán túlhaladottként el kell vetni őket.

Az anyagelvű világnézetet vallóknak azonban nem lenne szabad feledniük, hogy a lét messze túlterjed a racionális megismerés határain. Vannak igazságok, amelyek nem bizonyíthatóak, és nem is cáfolhatóak. A tudósban is felötlik a gondolat, hogy kutatása határain túl közelít-e a még teljesebb, addig nem ismert igazsághoz.

A tudomány 19. századi mítosza összeomlott. A mai tudós azt vallja, hogy abszolút igazság nincs. Ami a tudomány világában ma igaz, az újabb felfedezések összefüggésében már csak részben igaz. Kisebb-nagyobb mértékben a tudományos igazságokat folyton módosítani kell.

A bölcseleti úton megközelített isteneszme alig változik, igaz, Isten a leginkább megterhelt szó. Egyetlen nevet sem hurcoltak, tépáztak meg ennyire. Vallási és ideológiai küzdelmek céltáblája volt: egyesek gyilkoltak, mások meghaltak érte. Sokan azt gondolják, hogy Istenre átmenetileg még mindig szükség van, a még fel nem fedezett titkok miatt, de ahogy az ember úrrá lesz a természet titkain, egymaga minden problémát megold, Istenre többé nem lesz szükség. A hézagpótló istenkép többet árt, mint használ. Az istenhit nem mankó, amire a hívő tudós vagy bajba jutott ember rátámaszkodhat.

A teológia nem akar természettudományos ismereteket közölni, hanem az üdvösségre vonatkozó igazságokat tárja elénk egy adott kor világképében. A tudomány nem lépheti túl határait, nem tetszeleghet a szcientizmus bűvkörében, nem állíthatja, hogy teljes világképet tud nyújtani. A tudomány saját módszereivel kutatja a természet titkait, hipotéziseket állít fel, és így eljut a saját területét jellemző viszonylagos bizonyossághoz. De amikor a tudós kimondja az utolsó szót, ezzel a lét titkára nem adott választ. Csak a metafizika útján lehet tovább haladni. A felszínes ideológia eltávolít Istentől, az elmélyült tudomány visszavezet hozzá.