Az egyes országok történelme nagyon is eltérő képet mutat egy és ugyanazon eseményről. Ugyanaz az esemény másképpen fest belülről, mint kívülről. A román történészekre vár a feladat, hogy egyeztessék történelemszemléletüket a szomszédos országokkal, köztük a magyar féllel, különben azt a benyomást keltik, hogy fújják a magukét, mint egy rosszult hangolt zenekar, amelyben a zenészek külön kottából játszanak. Nemrég augusztus 23-ika még piros betűs, román nemzeti ünnep volt, amit azóta töröltek a naptárból, hiszen az ünnep háttere az, hogy Románia cserben hagyta szövetségesét, Németországot, és átállt az oroszok oldalára.

Magyarország 160 évig tartó megszállásáról a török iskolai tankönyvekben többek között ez áll: Testvérnép vagyunk, a török hadsereg magyarországi tartózkodása alkalmul szolgált, hogy a két nép jobban megismerje egymást. A törökök a magyarokkal tartották a rokonságot, ami azzal is bizonyítható, hogy a szultán Rákóczi Ferencnek, a bujdosók vezérének menedékjogot adott. A festők is megirigyelhetnék egy-egy ilyen esemény átfestését. Szerencse viszont, hogy a történetírás a „festményt” restaurálja, és az eredeti kép előbb-utóbb megjelenik.

A történelmi Magyarországon élő nemzetiségek a letűnt századok folyamán sokszor elégedetlenek voltak, sorsuk jobbra fordulását követelték. Aligha van kisebbség a világon, amely elégedett lenne sorsával, ne törekedne függetlenségre, teljes szabadságra. Ideális kisebbségi állapot csak a mesében van. Ma Jakab Elekre emlékezünk, aki 1846-ban több tanulmányban is elemezte a románok helyzetét, igényeit. A múltba tekintett, a múlt tapasztalataiból kiindulva kereste az együtt élő népek kibontakozásának lehetőségeit. Hosszú, tárgyilagos tudósításokat közölt a balázsfalvi eseményekről a román nemzeti ébredés időszakában. A jeles történész hatvanhárom éves korában így ír egészségi állapotáról: „...folyvást rosszul vagyok. Most sem bírom a tollat, reszketnek a lábaim, minden idegzetem lazul s omlik szét. Úgy látszik, gyökeresen megingott egészségem.” Betegen mégis megírta monumentális művét: Kolozsvár történetét.

Szent István a fiához intézett Intelmekben olyan kisebbségekre, jövevényekre vonatkozó humánus elveket fogalmazott meg, amelyek a modern, jól működő demokráciák számára is példaértékűek.

A történelmi Magyarország kisebbségei nem voltak elégedettek a sorsukkal, de fennmaradásuk, fejlődésük soha nem forgott veszélyben. A trianoni „átrendezésben” álmuk valóra vált, függetlenek lettek, szuverén országokat alapítottak. Most rajtuk lenne a sor, hogy elfogadható feltételeket teremtsenek a magyar kisebbség számára. Biztosítsák azokat a jogvédő kereteket, amelyeket ők a szentistváni Magyarországban magukénak tudhattak. Hogy hol tartunk ma, azt az elmúlt évzizedek tükrében tisztán láthatjuk.

Felvidéken a magyar állampolgárságot kérelmező magyarokat a szlovák állampolgárságtól megfosztották. Egy szoboravatási ünnepségre igyekvő, a Duna-hídon áthaladó magyar államfőnek az országhatáron történő visszafordítása diplomáciai botrány, a magyar állam megalázása. Az Európai Unió emberi jogokat szajkózó politikusai az erdélyi magyarság jeremiádjaira már nem is figyelnek, azokat az ország belügyének tekintik. És mire lehet számítani, ha még egy tusványosi beszéd is kiveri a román államgépezet biztosítékát, és a politikusok azt mérlegelik, nem lenne-e indokolt a magyar miniszterelnököt nem kívánt személynek nyilvánítani, és beutazását megakadályozni.

Az egyes nemzetek sajátságai mellett Európának közös, keresztény kultúrája is van. Európa népei sok nyelvet beszélnek, de közös szellemi értékek hordozói, a kultúra összekapcsolja őket. Az egyházszakadás és a polgárháborúk sem tudták a kulturális egységet felszámolni. Európa népei csigalassúsággal közelednek egymáshoz, annak ellenére, hogy a határok átjárhatóvá váltak. Politikusaink sokszor hangoztatták: Bukarest számára Budapesten halad át az Európába vezető út, és mégis, a két ország kapcsolatát a véget nem érő huzavona jellemzi.

Őseink olyan hazát választottak, ahol évszázadokon át világhatalmak küzdöttek egymással. A középkor utolsó századaiban itt ütköztek a bizánci és nyugati császárság érdekei, az újabb korban pedig a török és a Habsburg hatalom vívott élet-halál küzdelmet. A nemzeti tragédiák az igricek, regősök dalaiban, a kuruc idők tárogatóinak bús melódiáiban visszhangzanak. E dalokban a nemzet lelke szól, a kor történelme belőlük nyomon követhető.

Jeremiás siraloméneke szerint amikor a zsidók Sion pusztulására emlékeztek Babilónia folyóinál, hangszereiket a fűzfákra akasztották, nem fakadt dal ajkukon az elszenvedett vereség miatt. A nemzet „dalnokai”, költői, írói, szellemi vezérei ne ezt tegyék, a sorscsapások után is hirdessék a feltámadást!