Szerencse fel! Szerencse le! / Ilyen a bányász élete. / Váratlan vész rohanja meg, / Mint bérc felől a fergeteg.

Ajtay Zoltán Endre bányamérnök naponta hallotta a felcsendülő bányászhimnuszt, és néhány bányaszerencsétlenségnek szemlélője is volt.

Vessünk egy pillantást a Székelykő lábánál meghúzódó településre, Torockóra már azért is, mert a falu a küzdelmes székely múltnak maradandó emléket állított. A hagyomány szerint Torockó várát a tatárok megostromolták, és a kézdi székelyek segítségével sikerült a támadókat visszaszorítani. A felszabadított várat IV. Béla magyar király adományozta a székelyeknek, azóta Székelyvárnak nevezik. A király a Torda vármegyéből kiszakított települést sajátos, székely kiváltságokkal ruházta fel.

Jókai Mórt Torockó völgye elbűvölte, a Székelykő láttán ezt írta naplójába: „Egy óriási bérctömeg, fehér, mint a csontkoponya, emelkedik fel meredeken, s hosszú, eget emelő sáncfalat képez a völgykatlan előtt, melyet a másik oldalon rengeteg erdőkkel borított hegylánc zár körül (...) A kopár sziklafal, a Székelykő, történelmi ősemlék, barlangjaiban a bronzkorszak emlékmaradványaival, tetején az ősi székely vár düledékével, mely Dzsingisz kán fiának hordáival dacolt egykoron; a mongol és székely nyilak hegyeit most is feltúrja az ekevas...” Hozzátehetjük: Jókai a sziklahegyet csak alulról látta, a hegytetőről kitárulkozó látványt erdélyi élményei alapján csak elképzelte.

Ha végigsétálunk a település Fő utcáján, a felső és alsó piacsoron, a bányászok, vasváltók, verősgazdák, kovácsok, földművesek utcáit láthatjuk. Szakmák szerint rétegződött egykor Torockó, nevet is a vasművesség adott neki. Itt egykor a tarack szót, a vassalak megnevezését oly gyakran használták, mint a földműves falvakban az ekét, boronát. A helyi nyelvjárás szerint a község ma is „Tarackó”.

A festői táj múltja nehéz időket elevenít fel. Torockó népe négy évszázadon át küzdött, hogy felszabaduljon a jobbágyság igája alól. A torockói ember tudta, hogy felemelkedését csak a bányászat és a vasművesség révén érheti el. A település történelmi tanulságokban bővelkedő osztályharcai mindig is a bányaügy függvényeként alakultak. A Torockóra áramló tekintélyes összegek felgyorsították a lakosság differenciálódását. A hámorokat és vaskereskedelmet kezükben tartó bányászgazdák messze fölébe nőttek a tárnákban, kohók körül dolgozó egyszerű társaiknak. Ennek a meggazdagodott rétegnek arra is telt, hogy asszonyaikat előkelő polgári szinten öltöztessék, a távoli Szebenbe vigyék színházba, házaikat igényesen bútorozzák, drága festményekkel ékesítsék. A lakosság zöme azonban két keze munkájából élő szegény munkás maradt.

A gazdag bányászgazdák és a szegény napszámosok közötti ellentét egyre fokozódott. A szegény néprétegnek a gazdagokkal szembeni ellenszenvét többek között az is gerjesztette, hogy a bécsi hatóságok tudatosan táplálták azt a hiedelmet, hogy az uralkodó az elnyomott tömegek oldalán áll, és a nemességet megrendszabályozni készül. A földesurak, bányagazdák elleni panaszok képviseletére megszervezett „szegények ügyvédje” intézmény és a jobbágyküldöttségek fogadása a bécsi udvarban a mozgalmaknak újabb lendületet adott. II. József 1783-ban tett erdélyi látogatása során szakadtak át az addigi gátak, indult meg az erdélyi jobbágyság panaszáradata és Bécsbe zarándoklása az úrbéri visszaélések felszámolása végett.

A torockói és mócvidéki lakosság elégedetlensége két forrásból fakadt. Egyrészt a kincstár többnyire idegen tisztviselői racionalizálás címén állandóan növelte a terheket, másrészt a bányákkal kapcsolatos szolgáltatások keretét is folyton módosították, a szerény bérért egyre több munkát követeltek.

A mócok helyzetét az is nehezítette, hogy a bányakincstár volt a földesúr is. A mócok ezért nem számíthattak a bányahatóságok olyan jóindulatú támogatására, mint amilyet a torockói jobbágyok élveztek saját földesuraik elleni harcukban. Ilyen nyomasztó körülmények között radikalizálódott a román jobbágyok mozgalma és jutott el a nyílt felkelésig. A hatóságok drákói szigorral kívánták a móc mozgalmat elfojtani. Öt jobbágyot halálra ítéltek, sokakat bebörtönöztek, ismét másokat kegyetlenül megkínoztak. A torockói tömeges megmozdulás megakadályozása és a lázadó szellemű bányászság megfélemlítése céljából a torockói bírákat, jobbágyokat Gyulafehérvárra rendelték, hogy 1785. február 2-án Horea és Cloșca kivégzésének szemtanúi legyenek.

Torockó népe és az érchegység román jobbágyai között soha nem volt felhőtlen a szomszédság, de a mostoha sors olykor közelebb hozta egymáshoz a két népet. A civilizáció követelménye lenne, hogy a közeledés békésebb időben is folyamatos legyen.