Egy művészklub előcsarnokában bronzszobrot állítottak ki. Az alkotás sokak tetszését megnyerte, de a kritikusnak más volt a véleménye, a talapzatra firkantotta kritikáját: „Szobor vagyok, de fáj minden tagom.”

A köztéri szobrok üzennek. Nemcsak a történelmi változások befolyásolják őket, a szobrok is befolyásolják a történelmet. Forradalmak, tömeges megmozdulások szobrokhoz fűződnek. A kelet-európai diktatúrák összeomlásakor Lenin, Sztálin és más kommunista pártvezérek szobrait ledöntötték. A kolozsvári Mátyás-szobor szálka volt a szélsőséges polgármester szemében, román szöveget vésetett a magyar király szobortalapzatára.

Manapság a székely városokban is szobrokat emelnek a román múlt nagyjainak. Ha a szobrok megszólalnának, felpanaszolnák, hogy az uralkodó, szélsőséges irányzat idegen nép közé száműzi őket, ott jelenítik meg őket, ahová nincs kötődésük. A magyar múlt nagyjainak be kell érniük egy-egy síremlékkel, kopjafával. Ők Trianon óta bűnhődnek, a sírkertből a köztér magaslatára nincs előléptetés, hosszú huzavona után Márton Áron szobra is csak a kolozsvári Szent Mihály-templom árnyékában nyert elhelyezést.

Minden alkotónak van egy olyan műve, amelyben művészetét a legteljesebben kifejezi, többi műve ennek visszfénye. Ha ezt tanulmányozzuk, a többi mű megértéséhez közelebb jutunk. Többi alkotásában alig tesz egyebet, mint főművét kiegészíti, vagy ismétli önmagát. Ha Michelangelo csak a Mózes-szobrot vagy a Piètát alkotta volna meg, akkor is bevonult volna a halhatatlanok közé. A művész tevékenysége a főműben sűrűsödik össze. Így vagyunk Madáchnál az Az ember tragédiájával vagy Arany Jánosnál a Toldival. Hogyha Arany János a Toldin kívül semmi mást nem írt volna, költészetének lényege akkor is kiolvasható lenne ebből a remekműből. Bizonyos, hogy aligha fordult volna Toldi története felé, ha nem azt a nagyfalusi, elpolgáriasodott nemes ifjút látja benne, aki szimbolizálta a maga feltörekvő vágyait abból a szűkös környezetből, amelyben fiatal éveiben élnie kellett.

A szép nem valami magunkra erőltetett cicoma, hanem jövendő, megdicsőült állapotunk elővételezése. A művész elővarázsolja az Isten országában bekövetkező új világot. A hit, a művészet, a zene képes megépíteni azt a létrát, amely Jákob álma szerint az eget a földdel összeköti. Ahol a szó elakad, ott a művész lép elő, hogy kimondja a kimondhatatlant. A világ tele van a természet és a művészet szépségeivel. Az előbbieket a Teremtő, utóbbiakat a művészek hozzák létre. A művész válogat, kiemel, eszményít. Az írásművészetet is ez az igyekezet jellemzi. A magyar alföldet Petőfi előtt senki sem látta olyan szépnek, mint a költő. Amióta verseit ismerjük, mi magunk is az ő szemével nézzük a magyar rónát.

A művészet révén sok ember kapcsolatba lép az esztétikai értékekkel. A szépre vágyók zenét hallgatnak, tárlatokat tekintenek meg, sokan rajzolnak, festenek, faragnak. Művészi tárgyakat vásárolnak, amelyeket nem lehet hasznossági szempontok szerint értékelni.

A művészi alkotást titokzatosság lengi körül, ami évszázadok múlva is rabul ejti a nézőket. Az antik világban a művészt demiurgosznak, az eget a földdel összekötő közvetítőnek, a művészetet a szellemi világ kiáradásának tekintették. Ma is sokan felteszik a kérdést: mi a szerepe a szépségnek és jóságnak az ember életében? A két fogalom ugyanis mintha ellentmondana egymásnak. A szépség önmagát keresi, önmagában gyönyörködik, a jóság viszont kitárulkozás nélkül nem tud meglenni. A szépség forma, a jóság tartalom, a szépség inkább az érzékekre hat, a jóság a mások felé történő kitárulkozásban találja meg rendeltetését. Melyik társaságába szegődjék hát a szellemi értékek keresője: a művész vagy az életét másokért feláldozó ember nyomába lépjen? Ezt a feszültséget szemléljük Tolsztoj életében is, aki szakított az írásművészettel, remeteségbe vonult, hogy maradék életét az istenkereső társainak szentelje.

A hívő ember is gyakran úgy szemléli a túlvilágot, mint valami távoli téli tájat, amely ragyogóan tiszta, de mozdulatlan és dermesztő. Megcsodálja, de végleges táborát nem ott szeretné felütni. A szépről sokan lemondanak, de a jóságot minden élet forrásánál és kibontakozásánál megtaláljuk. Aligha van nagyobb elismerés, mint valakiről azt állítani: jó édesanya, jó férj, jó ember. A jó ember mellett biztonságban érezzük magunkat, ráhagyatkozunk. A jó emberben olykor jobban megbízhatunk, mint önmagunkban. Jóság nélkül elviselhetetlen lenne a lét, megfagyna az élet. Jóság vagy szépség? A vagylagos döntés helyett az „is-is” válasz a kiteljesedés záloga.