Bethlen János az 1848–49-es szabadságharcban tevékenyen részt vett. Politikusként Erdély és Magyarország uniójáért küzdött, katonaként Bem táborában bizonyította katonai erényeit. A szabadságharc utáni zavaros időben sem torpant meg, az ellenzéki szerepet felvállalva az ellenállás megszervezésén fáradozott, aminek következményeit viselnie kellett.

A történelem eseményeit nemcsak száraz információhalmaznak tekinthetjük, azok felett el is mélázhatunk: miért úgy történt, ami történt, és miért nem másképpen? Siránkozunk sorsunk felett, és megfeledkezünk arról, hogy eleink sokkal nagyobb kihívásokkal szembesültek.

A magyarságot a szabadságharc kitörése előtt példás összefogás jellemezte, ami a nemzeti tragédia utáni évtizedekben már csak emlék maradt. Szétesett, széthúzó nemzedék küzdött a felkapaszkodásért, a kibontakozásért. Megismétlődött a korábbi évszázadok megosztottsága. A történelem folyamán megismétlődő dilemma nyomon követhető: már az őshazában voltak, akik útra keltek, új hazát kerestek, és voltak, akik maradtak. Európában is ez történt: maradjunk, munkához lássunk, vagy nyugati kalandokba bocsátkozzunk, tartsunk ki az ősi vallásban, vagy váljunk kereszténnyé, ragaszkodjunk az ősi hagyományokhoz, vagy kövessük a nyugati életformát, Bizánchoz csatlakozzunk, vagy Rómához, a megfontolt Széchenyire hallgassunk, vagy a forradalmár Kossuthra, egyezzünk ki az egyre nagyobb veszélyt jelentő nemzetiségekkel, vagy hagyjuk, hogy a fejünkre nőjenek?

A „sírva vigad a magyar” szállóige érzékelteti, hogy múltunkat beárnyékolják a tétova időszakok. Történelmünk vajon nem a kilátástalan helyzetek sorozatából szövődik-e? Ki gondolta volna annak idején, hogy a tatár veszedelemnek, török dúlásnak, a sanyarú Habsburg-állapotoknak valaha is vége szakad? Ki látott a tatár, török, német eltipró alternatíváján kívül más lehetőséget? Tudhatták-e a harcokban elvérzett kurucok, a szülőföldet védelmező székely katonák, hogy lesz még jövendő? Ők a kilátástalan helyzetben is reméltek, ami nem olcsó optimizmus volt, hanem fizikai és szellemi erejük megfeszítése. Hálával tartozunk nekik: ők megmentették, éltették a nemzetet.

„Borúra derű” – tartja a közmondás, amit nálunk mintha az élet megcáfolna: borúra újabb ború következik. A rendszerváltás szétzilálta a korábbi társadalmi hálót, a mindennapi élet kereteit, kifordította sarkából a megszokott életformát. Nagy árat kellett fizetni a demokráciáért. Felpanaszoljuk, hogy a történelem mindig a győzteseknek ad igazat. Borúlátók vagyunk, a nemzeti tragédiákon túl sokat tépelődünk ahelyett, hogy őseink helyállásából erőt merítenénk, és összefognánk a kiút keresésében.

Octavian Goga 1913-ban a Românul című lapban közölt tanulmányában kifejti, hogy „a magyarság küldetéstudata válságban van, már alig van nemzeti irodalom, az a híd, mely a mai magyar szellemet a magyar múlttal összeköthetné, összeroppant; ama társadalmi elemek, melyek a magyar nép történelmét előmozdították, nincsenek többé. A magyarság a liberális nyugat hálójába került.” Valóban, a felvilágosodás kora óta, a liberális eszmék terjedésével a magyar nemzeti tudat meggyengült, és a kereszténység is elveszítette korábbi befolyását. A haszonelvű politika egyre nagyobb teret nyert. Jókai A jövő század regényében már előrevetítette a szabadelvű világ térhódítását.

Egy román értelmiségi mondta ki, hogy a magyar nemzeti tudat válságba került, és hogy mennyire igaza volt, azt a történelmi Magyarország felszámolásakor regnáló Tanácsköztársaság is igazolta.

Octavian Goga örömének adott hangot, mondván: a román nemzeti tudat ép, egészséges. A diktatúra évtizedeiben a román nemzeti érzés még inkább kibontakozott. A román nép a néhai pártvezér számos bűne fölött szemet hunyt, mert nemzeti identitása nem szenvedett sérelmet.

Amikor Napóleon Bécsbe érkezett, megkérdezte tanácsadóját, Talleyrand-t, mit tegyen a magyarokkal? A főpap így válaszolt: „A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék múltjukra. Vedd el múltjukat, és azt tehetsz velük, amit csak akarsz.” Sok mindentől megfosztották a magyarságot, számtalanszor kirabolták, de a múltat nem vehetik el tőle. De mi történik, ha a fiatal nemzedék nem ismeri, vagy meg sem akarja ismerni a múltat?

Ha a fa egy ideig nem hoz termést, az még nem ad aggodalomra okot. Ha a hajszálerek leérnek a talajvízig, a fa életben marad. Így van ez a nép életében is, ha gyökerei elszáradnak, elpusztul, ha viszont múltjának mélységéből táplálkozik, életben marad. Babits szerint: „Néha úgy elfogytunk, hogy magunk sem találtuk magunkat, néha a magyar is idegen volt, néha az idegenből lett a legjobb magyar, és amint fogy a jövendő, egyre drágább lesz a múlt.”