Légvárak és fellegvárak

Audio file

Buday Árpád régész az antik világ kutatójaként a római felirattan mellett a dák birodalom kiterjedésével és határaival is behatóan foglalkozott. Romániában a dák–római eredet elevenen él, hiszen a hivatalos történelemszemlélet szerint a román nép a dák–római népelem egyenes leszármazottja. Ma Romániában nem elég a Dacia nevet említeni, mert a partner nem tudhatja, vajon a dákok őshazájára, vagy gépkocsira, konyakra, kekszre, szállodára vagy egyébre gondoljon, hiszen lépten-nyomon szembeötlik a múlt dicsőségének elcsépelt jelképe. Még szerencse, hogy a telítettség bizonyos szinten túl már immunissá teszi az embereket az őket elárasztó szimbólumdömpinggel szemben.

Az idősebb nemzedék még emlékszik, hogy a diktatúra idején a hivatalos álláspont szerint a székelyek valójában elmagyarosodott románok. Akkortájt született a vicc: a tanár a kisiskolásnak román nyelven felteszi a kérdést: dákivadék, mi a neved? – Attila, hangzott a válasz. Ha a székelyeket a homogenizálás lázas igyekezetében a románokhoz, pontosabban dák őseikhez sorolták, néhány mondat erejéig tisztázzuk: miről is van szó?

A dáko–román elmélet a román történetírásban megfellebbezhetetlen „dogmává” merevedett, amit a történészek és az államhatalom emberei tudományos tézisnek tekintenek. A román régészek bizonyítékok sokaságára hivatkoznak, nyelvészeti lelemények ingatag érveit sorakoztatják fel elméletük alátámasztására. A történészek könyveikben, tanulmányaikban a tudomány köntösébe öltöztetve próbálják bemutatni a román őstörténet kezdetét, kibontakozását. Azt bizonygatják, hogy a Trianonban visszaszerzett ősi örökség történelmi igazságszolgáltatás következménye volt. Amíg 1920 előtt ez a „tudományos” elmélet az ősi román föld visszaszerzésének jogosságát hangoztatta, addig Trianon után az ősi örökség megtartása a tét. A romantikus eredetmonda azonban bármennyire is igyekszik tudományos jelleget ölteni, inkább heroizáló szándékkal lélektani célt szolgál.

A magyar történészek a két világháború között ízekre szedték, és tételesen cáfolták a megalapozatlan elméletet. Szakmai körökben ez a magyar történészi szemlélet a második világháború után jottányit sem változott. Nem a történeti tények, hanem a politikai körülmények változtak meg gyökeresen, a hivatalos pártpolitika némította el a magyar történetírás kritikai készségét. Megengedhetetlen volt a szomszédok bírálata a „testvéri” szocialista országok összefogásának szellemében. Ez a határokon átívelő kommunista politika azt vallotta, hogy a magyar–román barátság fontosabb holmi történelmi szempontok felhánytorgatásánál, történelmi tények ilyen-olyan magyarázatánál. Csakhogy a magyar pártpolitika a magyar etnogenezist és nemzeti jelleget teljesen mellőzte, az agymosást következetesen végezte, a román pártideológia pedig a kommunista internacionalista eszmét a szélsőséges nacionalizmussal elegyítette.

Az 1980-as évek elején a kontinuitáselmélet körüli csend kezdett megtörni, a magyar történetírás előbb csak szőrmentén, később egyre élesebben, ám mindig tárgyszerűen bírálta a román eredetmonda elméletet. A magyarországi őstörténet, a népvándorlás, majd honfoglalás kérdéseit tanulmányozó magyar történészek folyton beleütköznek a dáko–román folytonosság tanába, szembetalálják magukat román kollégáik ellentétes nézeteivel.

Az eredetkérdés minden nép történetének egyik alapkérdése. A középkori geszták, krónikák is foglalkoznak ezzel a témakörrel. A dáko–román kontinuitáselméletet a román múlt kiemelkedő alakja, Micu-Klein dolgozta ki, ami később egyre nagyobb visszhangot kapott, és lassan kezdte átjárni a román értelmiség gondolkodását. A XVIII. században a nemzeti ébredés és a XIX. században kibontakozó nemzeti újjászületés a romantika szárnyain egyre magasabbra emelkedett, és magával ragadta a tömegeket.

A modern kori román nemzeti önérzet táplálója, gerjesztője éppen a származástudat. Már emiatt sem tűnhet közömbösnek, hogy ez az önérzet milyen jellegű, milyen gyökerekre vezethető vissza. A kontinuitáselmélet azt sugallja, hogy a románok a bátor, hősies, Erdély földjét ősidők óta lakó, a dákokkal keveredett rómaiak egyenes leszármazottai. Ennek az ősi népnek a múltja a Kárpátok két oldalán évezredeket ölel át, megszakítás nélkül birtokolja azt a földet, amelyen az egységes román állam létrejött, és az idők végezetéig létezni is fog.

A román történészeknek arra a kérdésre kellene válaszolniuk: hogyan lehetséges, hogy a római kor megszűnése és a középkori magyar királyság közötti évezred alatt keletkezett írott források, feljegyzések egyetlenegyszer sem tesznek említést a romanizálódott dákságról? E tárgykörbe eső kérdések szálakra bontják a román etnogenezis romantikus szőttesét.

A román történészek rendjébe nem lehet belekaszálni, mert ők kivágták a rendet. Kérdés: nem fog-e idővel elfonnyadni, elszáradni az a rend, amit ők most frissnek látnak?