Nadányi Zoltánt a tanári pálya vonzotta, de apja kívánságára jogász lett. Lírai hajlamát viszont nem tagadta meg, jogászként is a versekben lelte igazi örömét. Szép nő az ablakban és Csók a sötétben című, szerelmes versekből álló köteteire Kosztolányi is felfigyelt, sőt szatirikus megnyilatkozásait is nyomon követte. Az élet örömeit megszólaltató költő születési évfordulóján figyeljünk a színészekre, akik gondjaink közepette mosolyt csalnak arcunkra.

A mesebeli bölcs király satnya, púpos, félszemű volt, aki gazdag ajándékot ígért annak, aki hiteles képet fest róla. Az első jelentkező daliás vitéznek ábrázolta a királyt, se púp, se ránc, se kancsal szem nem volt rajta. Amikor a király meglátta a festményt, felháborodott. Nem ilyen vagyok, mondta, és elzavarta a festőt. Jött a következő mester: ő a valóságot festette meg, az öregedő, púpos, félszemű királyt. A királynak ez a kép sem tetszett. Végül jött a harmadik festő, aki a történtek hallatán elgondolkodott, majd munkához látott. Amikor a király elé vitték a képet, az nem győzte csodálni a remek alkotást, és gazdagon megajándékozta a mestert. Az okos festő ugyanis vadászat közben festette meg a királyt, ahogy meggörnyedve fegyverére hajol és fél szemmel céloz.

Ez a lelemény élteti a vígszínházat. A kabaré olyan tükör, amely sajátosan torzítva mégis a valóságot tükrözi. A diktatúra idején a kabaré a politikai légkör oldószere volt. Ha a színész a színpadon megszakított egy mondatot, és ujjával a mennyezetre mutatott, mindenki értette az üzenetet: odafenn mások is vannak, és a falnak is füle van, netán a fülnek is fala van, amennyiben a nézők nem akartak hinni a fülüknek, hogy elhangozhatott az, ami elhangzott. A politikai légkör változásával a mondanivaló is változott. Ha ma a színész a színpadon ujjával felfelé mutat, ez csak azt jelenti, hogy beázott a tető, vagy rövidesen az ósdi függöny a fejére szakad. Ideje lenne, hogy a kormány bokros teendői között végre a színházra is gondoljon.

A színházban, akárcsak az életben, minden célratörő. Miért jelennek meg időnként karácsonyfává díszítve a színésznők? Így adják tudtul, hogy ők másokért szépek, másokat, a nézőket akarják elkápráztatni, hogy ők is velük együtt szárnyra keljenek, kiszabaduljanak a nyomasztó gondokból.

A színészet évszázadokon át alsóbbrendű foglalkozás volt. A színészt afféle éhenkórásznak tekintették, aki folyton a markát tartja. A színészet, amióta polgárjogot nyert a társadalomban, kockázatos „mesterség” lett, kiszolgáltatottja divatnak, szerencsének, intrikának. A befutott színész is egyik napról a másikra a magasból mélybe zuhanhat. Egyik előadáson még rajonganak érte, a következőn kifütyülik. A színész is, mint minden céltudatos ember, mindent elkövet, hogy nyomot hagyjon maga után. Egy-egy sikeres szereplés után boldogan nyugtázhatja: ma is jó voltam, magammal ragadtam a nézőket, de vajon sikerül-e ez holnap is?

A színésznek aznapja van. Másnap még emlékeznek rá, de később új nemzedék tölti meg a színházat, és már minden a múlté. A színész idővel belehull a névtelenség tömegsírjába. A vígszínház termékei „illékony” anyagok, nem lehet őket tartósítani. Hiába adják ki könyv alakban a sziporkázó konferansziékat, számtalanszor visszatapsolt komédiákat, a jövendő nemzedék már nem érti, mit tekintettek annak idején annyira mulatságosnak. Nem érti, mert hiányzik a színészt a közönséggel összekapcsoló jelrendszer, a közös hullámhossz és a politikai miliő, melyben a darabot megjelenítették. Hofi Géza a diktatúra idején elkápráztatta a közönséget, a mai fiatal nemzedék már alig érti hasfájdító sziporkáit.

Nagyszerű érzés felszabadulni a mindennapi gondok terhe alól, nevetni, fittyet hányni a rosszkedv, komorság kavargó árnyaira. A színészek tudtunkra adják, hogy nincs tökéletes ember, és talán jó is, hogy nincs, hiszen az ember hibáival együtt ember. A színház rávilágít arra, hogy valami hiányzik belőlünk, de ne essünk kétségbe, nyugodjunk bele esendő mivoltunkba, és lépjünk tovább, küzdjünk abban a reményben, hogy minden jóra fordul.

Akinek humora van, mindent átvészel, akinek nincs, minden gonoszságra hajlamos.