A szilveszteri kabaréban a bekötött fejű ló láttán a szomszéd kérdezi a gazdát: Mi történt a lóval? A kárvallott szomorúan válaszolja: nekiment a falnak, összetörte magát. – Hát nem lát a szerencsétlen állat? – Dehogynem – válaszol a gazda –, nagyon jól lát, csak túl bátor.

Az újságírók többségét is vakmerő bátorság jellemzi, bármilyen „rázós” ügyet felvállalnak. Valamirevaló újságíró inkább el nem követett bűneit is beismeri, mintsem azt, hogy nincs bátorsága kényes ügyeket felgöngyölíteni, megszellőztetni, hiszen bátor szerepvállalása szakmai sikerének biztosítéka lehet. A főhírek sodrásában az előrehaladás akadálymentes, amit a szakma embere kihasznál. Tetszetős a szerep, ő az álruhás Szent György lovag, aki lándzsa nélkül, tollal győzi le a sárkányt. Csakhogy a sárkánynak hét feje van, és ha azokból netán egyet levág is, marad még jó néhány az életveszélyes támadásra. Nem meglepő, ha a „kellemetlenkedő” újságírókat megpróbálják elhallgattatni, tettlegességgel, olykor életveszélyesen fenyegetve meg őket.

A közvélemény politikai szempontok szerint osztályozza az újságírókat: a liberális, illetve konzervatív tábor címkéjét ragasztja rájuk. Mindkettő a megfellebbezhetetlen tényekre, az igazságra esküszik, miközben egyik is, másik is a maga igazát hajtogatja. A kívülálló Pilátus cinizmusával kérdezheti: mi az igazság? „Mátyás meghalt, oda az igazság!” A mínusz előjelű szám mínuszos értékkel szorozva csak az algebrában plusz, a féligazságok szorzatából csak hamis eredmény származhat.

A diktatúra idején az újságírók hozzászoktak a pártérdekek tolmácsolásához. A politikai irányvonal szolgai követése enyhített a megélhetés gondjain, sőt egyeseknek végleges karriert jelentett. A töretlen hűséget anyagi juttatásokkal, előléptetésekkel jutalmazták. Az újságíró vigyázott a szájára és tollára, és aki nem vigyázott, arra más vigyázott. Lassan nyilvánvaló lett, hogy kinek maradt egyenes, kinek görbült vagy roppant meg a gerince.

Változott a világ, azóta az egy pártból több párt lett, és az újságírók tábora is több részre szakadt. Az újságírók is ideológiájuknak, ízlésüknek megfelelő tömörülésekhez csatlakoztak. Most más a cégér, de a kenyéradó új gazda szolgálata változatlanul megmaradt. A szájkosár eltávolítása után a sajtószabadság rövid idő alatt szabadosságba csapott át. Naponta nyilvánosságra hozott botrányoktól hangos a sajtó. Amerika első emberének félrelépéseit is szellőztetik. Sok újságíró az előléptetés és honorárium érdekében beéri a hírharang szerepével, mások az újságírást harci eszköznek tekintik, amellyel ellenfeleiket lövöldözik. A pompeji katonát a vulkánkitörés hamuja borította el, a mai hírfogyasztó tisztánlátását a hazugság, jobb esetben a féligazság téveszti meg. Az egyszerű hívő mellét veri a templomban apró gyarlóságai miatt és az Úr irgalmáért esedezik, az újságíró pedig olykor szemrebbenés nélkül hangoztatja, hogy nincs mit megbánnia. A betű öl, ha hazugságot rejt magában, de ha az igazság eszköze, reményt, új életet fakaszt.

Az írott és elektronikus sajtó a legnagyobb hatalom a világon, a szószéket, szónoki emelvényt már rég lekörözte. A közélet szereplői árgus szemmel figyelik a médiát, a hírcsatornák hangvételét. Az újságíró jól tenné, ha olykor belelapozna a Bibliába, és a bölcs figyelmeztetést megszívlelné: „Megszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.” (Mt 23,24)

A sajtónak nemcsak az a bűne, hogy a tényeket sokszor elferdítve, félreérthetően közli, hanem az is, hogy lényeges dolgokat elhallgat. Az emberek hiszékenyek, a híradás szuggesztív hatása alatt élnek. Gyakran ki is jelentik: bizonyára igaz, hiszen már az újság is megírta, a tv is közhírré tette. Amiről viszont hallgat a híradás, az gyakorlatilag nem létezik számukra.

A sajtónak megvan a maga varázsa. Az üzenet emberek sokaságának, egy ország, tájegység népének, sőt a világháló révén az egész világnak szólhat. A vezércikk meghatározó hangvétele, a tudományos eredmények száraz tömörsége, a politikai élet változása – megannyi információ, ami a tájékozódni, tisztán látni akaró ember gondolkodásában tükröződik. Öntsünk tiszta vizet a pohárba – mondjuk gyakran. Az újságírónak is ez lenne a feladata: tiszta vizet önteni a pohárba. A sajtó iparszerű felívelése a modern idők velejárója, de annak erkölcsi követelménye több ezer éves: „Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen!”