Ki nem ismeri e szállóigét, amely a név és az újszülött emberpalánta közötti kapcsolatra utal: a név szerepet játszik viselője sorsának alakulásában. A rómaiak még tudták azt, amit a mai kor embere már elfelejtett: a névnek nemcsak az a szerepe, hogy másoktól megkülönböztessen, hanem az is, hogy jelezze, mi végre születtünk. Nevünket megváltoztathatjuk, de sorsunk adott, azt a csillagokban már megírták. A törzseknél a névadásnak fontos szerepe volt. Védte az újszülöttet az ártó szellemektől, és az istenség oltalmába vette a név viselőjét. A keresztény kultúrában is hasonló szemléletet találunk: a megkeresztelt Isten gyermeke és az örök élet várományosa lesz.

Krisztus a galileai halásznak a Péter nevet adta, ami kősziklát jelent. A „keresztelő” e szavak kíséretében történt: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” Halandó ember aligha részesül ekkora kitüntetésben. Az egyszerű galileai halász az újszövetségi egyház alapköve lett, ráépült a krisztusi mű. A Péterhez hasonló, esendő emberekből álló egyház isteni ígéretet kapott, hogy az ellenséges hatalmak támadásai ellenére is a világ végéig fenn fog maradni, „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”.

A csíksomlyói kegytemplommal átellenben állították fel az apostolfejedelem nevét viselő Domokos Pál Péter szobrát. Aki a csíksomlyói Nagyasszony színe elé járul, az e szobor előtt is elvonul. Az egyszerű, búcsús zarándok nem nézelődik, nem érdekli, kinek a neve olvasható a szobor talapzatán. Abban a tudatban borul le a szobor előtt, hogy a Szűz Máriát körülvevő szentek egyikéhez fohászkodik. A rózsafüzért morzsoló csángó asszonyok közül már sokakat figyelmeztettek a „botránkozók”: ez nem szent, ez a csíksomlyói tudós szobra.

Az egyház Domokos Pál Pétert nem avatta szentté, a halála óta eltelt rövid idő ezt nem tette lehetővé, és a Vatikán malmai különben is lassan őrölnek. És ha netán sokak óhaja meghallgatásra talál is, a szenteknek kijáró tiszteletadás ellen a szerénységéről ismert megboldogult tiltakozna leginkább.

Ha a szentekről esik szó, kérdezhetjük: ki a szent? Nemcsak az szent, akit az egyház oltárra emel, hanem az is, aki a szürke, hétköznapi életben helytáll, megküzd emberségéért, feltűnés nélkül végzi kötelességét. Azok szentek, akikről fel sem tételezik az életszentséget, és nem szentek, akik megjátsszák a szentet, szenteskednek.

Domokos Pál Péter szobra előtt néhány fohászt elrebegni nem szentségtörés, már azért sem, mert ő is egy életen át az égiekhez fohászkodott. A csángó nép pusztulását látva a bibliai Mózessel ostromolta az eget: „Uram, Istenem, ne pusztítsd el népedet, örökségedet, amelyet hatalmaddal szabaddá tettél!”

Péter, a galileai halász az egyház, Domokos Pál Péter a csángó nép apostola volt. Azon kevesek közé tartozott, akik szóról szóra értették Krisztus szavait: „Az Emberfia azért jött, hogy keresse és megmentse, ami elveszett.” Nem járt fellegekben, felismerte küldetését. Tudta, hogy ez a nép látszólag már elveszett. A lehetetlenre vállalkozott, hiszen az Írás is ennek ad nyomatékot: „Nagyobb szeretete senkinek nincs, mint annak, aki életét adja barátaiért.”

A csíksomlyói búcsún nem kerülhetjük el „a csángók apostolának” tekintetét, aki szemmel tart, néma ajakkal is szól hozzánk, figyelmeztet: felfogtuk-e felelősségünket? Mentjük-e azt, ami pusztulásnak indult, de még megmenthető?

Az egyház isteni kinyilatkoztatást kapott, hogy az idők végéig fenn fog maradni, de a részegyház nincs ilyen ígéret birtokában. A küzdelmes múlt is annak bizonysága, az egykor virágzó észak-afrikai részegyházak eltűntek a történelem süllyesztőjében, már csak az egyháztörténelem tartja számon őket. A csíksomlyói Nagyasszony színe előtt mellünket verve ne csak gondolattal, szóval, cselekedettel elkövetett vétkeinket, hanem mulasztásainkat is fájlaljuk. Nehogy mi, erdélyi magyarok, székelyek is a csángók sorsára jussunk.

Annak idején a szülők találó nevet választottak gyermeküknek. A Péter név előrevetítette hordozójának jövőbe vetett hitét, hazaszeretetét. Csíksomlyón a búcsúsok Máriához fohászkodnak, hogy védelmezzen a fennmaradásért vívott küzdelemben. A Nagyasszonyra mindig számíthatunk, de a nehézségekben olykor távol érezzük Őt. A mennyei patrónus mellett szükségünk van a földi „Péterekre”, akikbe belekapaszkodhatunk, hogy talpon maradjunk.