A közérdek szolgálata ősidők óta a társadalmi és politikai együttműködés legfőbb célja. Hogy valójában mi a közösség érdeke, mi jó a polgároknak, arról régóta vita folyik. A különböző ideológiák, utópiák egymásnak ellentmondó szempontokat fogalmaznak meg. A közösségi érdekkel szemben álló, individualista érdek körvonalazta a jogi megfontolást, alkotott törvényeket, teremtett egyensúlyt az egyéni és közösségi érdekek között. A jó és rossz minden korban némiképp változik, de a keresztény kultúrkörben a Tízparancsolat az a normarendszer, mely előírásaival, tiltásaival határvonalat húz jó és rossz között. A keresztény értékrend szerint a közjó magasabb rendű, mint az egyéni érdek. A liberalizmus zavart keltett, amikor az egyéni jogokat kivette ebből az alárendeltségből, és az állam intézményrendszerére bízta a közérdek szolgálatát. A modern kapitalizmusnak az a vétke, hogy az egyént a közösség elé helyezi, és olyan szabadságjogokkal ruházza fel, melyek a közérdeket sértik. A pénz szerepének túlértékelése a középkorban tilos volt, ma korlátlan szabadságot élvez. A XVIII. században kezdődő tőzsdei spekuláció alapozta meg a közösségi érdeket semmibe vevő, globális pénzpiacot, ami mögött nincs valóságos termelés. Többnyire nem a munkából származó javak termelik a pénzt, hanem a pénz sokszorozza meg önmagát. A multinacionális vállalatok már rég nemcsak nemzetköziek, hanem nemzetfelettiek. Az üzletpolitika nem veszi figyelembe a közérdeket, minden igyekezet a könyörtelen vagyonszerzésre irányul. A multinacionális érdekcsoportok a törvényhozásra is rákényszerítik az érdekeiket. A rendszerváltás után felcsillant annak a reménye, hogy végre a közakarat megjelöli a nemzeti érdek, a közjó érvényesítésének alapfeltételeit, de a megfáradt, kiábrándult társadalom képtelen volt ezt kiharcolni. Petőfi még így fogalmazott: „a víz az úr”, ma már a pénz ural mindent.

Az emberek helyzetük, szempontjaik szerint értékelik a világot, nincs két egyforma ember, amiként mi sem vagyunk teljesen azonosak tegnapi és holnapi önmagunkkal. Minden nap hoz valami változást, árnyalja, megváltoztatja véleményünket, nézeteinket. Remények, csalódások, tévhitek befolyásolják a társadalom, a közösségek, a családok szemléletét, és szerencsés az a helyzet, ha az érdekellentétet nem az egymásnak feszülő vádaskodás, hanem a megoldást kereső párbeszéd követi. Párbeszéd azonban csak egyenrangú felek között bontakozhat ki, aminek alapfeltétele, hogy a szembenálló feleknek legyen kiérlelt, következetes, logikus érvrendszerük. A véget nem érő viták láttán állíthatjuk, hogy a felek többnyire érzelmi, indulati alapon nyilvánítanak véleményt, gyakran személyeskedve akarnak egymás fölé kerekedni. A politikai pártok közötti dialógus hiánya annak a jele, hogy a pártok világnézeti megalapozottság nélkül sodródnak az eseményekkel, nem rendelkeznek értékrendszerrel, ezért alkalmatlanok a párbeszédre. A dialógus lényeges eleme annak felismerése, hogy az ellenfélnek is valamiben igaza lehet. Ehhez erkölcsi emelkedettség és az ellentétek feloldásának őszinte keresése szükséges. A mindenkori kormányzó és ellenzéki pártok közötti kulturált, érdemi párbeszéd egy ország demokratikus fejlettségének fokmérője. A dialógus embere nem ellenfele gyönge, sebezhető pontját keresi, hanem az együttgondolkodás, együttműködés útját.

Marcus Aurelius, az ókori Róma bölcs uralkodója ezt írta naplójába: „Ma olyan emberekkel fogok találkozni, akik sokat beszélnek, önzőek, hálátlanok. De nem fogok meglepődni, nem zavartatom magam, hiszen ilyen emberek nélkül elképzelhetetlen a világ.” Az idegen nyelvet el lehet sajátítani, de az emberek közötti egyetértés nyelvét folyton tanulni kell, és a folyamatnak soha nincs vége.

Az utcákon gyakran plakátokat helyeznek el ezzel a felirattal: „Maradj józan, hogy ember maradhass!” Az első látásra közhelynek tűnő felhívás fontos figyelmeztetés. Arra emlékeztet, hogy olykor az ellenségnél, a ránk törő erőknél alantasabb, veszedelmesebb veszély is leselkedik ránk: elveszíthetjük emberségünket. A figyelmeztetés túlmutat önmagán, és a plakátszerkesztő szándékán is. Emberségünk fokmérője ugyanis a higgadt gondolkodás, amit nemcsak a kábítószer, az alkohol mértéktelen fogyasztása veszélyeztet, hanem kikezdheti, elsodorhatja azt minden fékevesztett indulat, harag, ártó szándék.

Igaza volna hát a sztoikusoknak: az eszményi ember hosszú tréning által számolja fel érzelmi életét? Aligha! Ez pszichikai öncsonkítás lenne. Humánusabb megoldást kell hát választani a természet magunkban felgyülemlő ösztönös erőivel szemben. Fel kell építeni a kultúra fékjeit, gátjait, hogy emberek maradjunk. Az élet legnagyobb kihívása: egy embertelen világban embernek maradni. A hivatásának élő Szász Károly pedagógus is ezt tette: nemcsak ismereteket közölt, de emberségre nevelte növendékeit.