A magyarok kalapos királynak csúfolták II. József császárt, mert nem koronáztatta meg magát, hogy ne legyen kénytelen esküt tenni az alkotmányra. Hideg zuhanyként érte az egyházat a szerzetesrendek feloszlatása, aminek a nap szülötte, a jezsuita szerzetes is áldozata lett, aki szerzetesként kezdte, és világi papként folytatta egyházi szolgálatát. A császár halálos ágyán belátta sebtében hozott intézkedéseinek káros hatását, és visszavonta azokat.

Az egyházi ember születésének évfordulóján e rövid írás szóljon a hitről, ami az igehirdetés állandó témája. Feuerbach harcias kijelentése szerint az embernek döntenie kell: vagy Isten, vagy az ember! A keresztény meggyőződés szerint Krisztus megtestesülése óta Isten és ember Jézus személyében találkozott. Azóta Istent az emberben és az embert az Istenben lehet hitelesen megtalálni. Az Istenbe vetett hit az emberi élet tapasztalataiban válik nyilvánvalóvá. Aki Istenhez megtér, annak az emberhez is meg kell „térnie”. A keresztény vallásban fontos szerepe van a megszentelt humánumnak, ami a szeretet civilizációját hitelesíti.

A régi érmék megkoptak ugyan, de mert gyakran elővesszük őket, a használatban fényesen csillognak. A hittel is így vagyunk, sokan kopottnak, muzeális értéknek tartják, de a tömegek a hit megvallásában felcsillantják, csodálják, felbecsülhetetlen értéknek tartják. Az ember gyógyíthatatlanul hívő lény, hit nélkül nem tud élni. Ha nem hisz Istenben, másvalamiben hisz: a tudományban, a hatalomban, a pénzben vagy nevetséges babonákban. Korunk bálványai azt mutatják, hogy a bálványimádás hajlama az emberi lélek mély rétegeiben gyökerezik. A bálvány valamely teremtett érték szerepét veszi át, az élet értelmét ígéri imádójának, és így lép Isten helyébe. A vallástörténet szerint az ember imádta már a Napot, a zsidók a pusztában az aranyborjút, a római birodalom büszke polgárai a császárt. A francia forradalom idején az új vallás egy színésznő személyében az „ész istennőjét” ültette oltárra a Notre-Dame-katedrálisban.

A szekularizált kor „vallásossága” nem szűnt meg, csak Istenről az érzéki, anyagi értékekre váltott át. Vörösmarty víziójában: „Kincs? hír, gyönyör? Legyen bár mint özön, / A telhetetlen elmerülhet benne, / S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.” Különösen a hatalom birtokosa, a pénzember tölti be Hollywoodban a bálvány szerepét a filmgyártás Mekkájában, ahol a rajongók „isteni sztárokról” áradoznak. Nyilvánvaló, hogy nem csupán téveszméről van itt szó, hiszen a bálványimádás az egész emberi életformát befolyásolja. A rajongó az élet célját is nagyrészt ehhez igazítja. Pál apostol erről így beszél: „Felcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét halandó emberek képmásával.” (Róm 1,23)

A jelenség gyakran nyelvi kifejezésekben is nyomon követhető: A rajongó „imádja”, „isteníti” bálványát, „az a mindene”. Ezek a kifejezések többnyire csupán a rajongó pillanatnyi érzelmeire vonatkoznak, de azért sok mindent elárulnak arról, mit tart a mai ember az életben abszolút értéknek.

A modern ember a világ urának érzi magát, és egyre inkább el akar szakadni a természetfölötti valóságtól. Isten helyébe pótisteneket, bálványokat állít, akik eltorlaszolják az igaz Istenhez vezető utat. Minden kornak megvannak a maga divatos bálványai. Amíg az igaz Isten hozzásegít az egyéniség kifejlesztéséhez, addig a bálványimádás bármely formája elidegenít Istentől és az embertárstól. Bálványimádásban élni mi mást jelent, mint vállalni azt a rabságot, amelyet az ember önmaga számára készít.

A tudomány és technika eredményeit szemlélve úgynevezett „tudományhitről” is beszélhetünk, aminek „szentélyei” a könyvtárak, laboratóriumok, kultikus jellegű helyei a főiskolák és egyetemek. A természettudományi fakultások „papjai” pedig a tudományok szakemberei. A fehér köpenyes kutató sokak szemében ma a fekete reverendás pap helyébe lépett. S e „fehér köpenyesek” nem csupán vizsgálják, de értelmezik is világunkat. E szerepkörben helyzetük olykor elviselhetetlenül nehézzé válik. Mert bár ma új gyógyszerekkel régi betegségeket számolnak fel, a Holdra embereket küldenek, egészséges szívet ültetnek a régi, megroggyant helyébe, mégsem tudják feltalálni azt a „csodaszert”, amely betöltené az emberi szívben tátongó ürességet, a gyomor éhsége mellett a lélek éhségét. A „tudományhitben” és annak papjaiban nem bízó tömegek nem elfogultak, tudják, hogy tudományra szükség van, de azt is vallják: a tudomány nem minden, az emberi lét végső kérdésére csak a hitben találják meg a választ.