A szépirodalom és a publicisztika között szakadék tátong. Az újságírók szeretnének a szépirodalom szintjére emelkedni, ami többnyire csak álom marad. A nap szülöttének ez sikerült, hiszen rövid életrajzában olvassuk: „előbb szépirodalmat, később a Temesvári Hírlap főszerkesztőjeként publicisztikát írt”. Publicisztikai írásaiban viszont az esszé elemei nyomon követhetők. Az esszé a szépirodalom és a publicisztika között mozog, ha színvonalas, a szépirodalomhoz sorolják, ha megreked a híradás szintjén, publicisztikának számít.

Egyesek szerint az esszéírás a tollforgatás legegyszerűbb, legkönnyebb változata, csupán olvasottság, ötlet és íráskészség kell hozzá. Ennek a műfajnak nincsenek kánonba foglalt, nemzedékről nemzedékre örökölt, iskolában számonkérhető szabályai. Számos esszéíró megelégszik azzal, hogy lélektani ötletekre, tetszetős poétikai elemekre építve, szellemes csattanókkal, tájékozottságot sejtető hivatkozásokkal, idézetekkel összehozott szöveggel álljon elő. A műfaj nagyjainak vallomásaiból viszont tudjuk, hogy sokkal több kell az esszéhez, többek között mélyenszántó gondolatok, amelyek visszhangra találnak az olvasó lelkében. Ha jó regényt csak személyiséggé érett író alkothat, akkor ez az esszéíróra is vonatkozik. A jó esszéíró nem a stílusattrakció révén marad meg az olvasó emlékezetében, hanem az élet, a történelem, a művészet egy-egy jellegzetes alakjának hiteles ábrázolásában és a való élet megjelenítésében. Igazi esszé csak nagy műveltségű, lélekbe látó író tollából kerülhet ki. Drága tollal olcsó szöveget írni tékozlás.

Az író nincs könnyű helyzetben, hiszen tudja, hiába akar szavaiból hidat építeni olvasói felé. Lélekrezdülések, gondolati asszociációk, érzelmi reakciók választják el az írót és olvasót, amit nehéz áttörni. A lélek szentélyébe nincs szabad bejárás, csak bekérezkedés. Közeledni lehet, de megérkezni és szállást venni egy ember lelkivilágában, már alig lehetséges. Mások lényegi megismerése csak vágy marad, ami teljessé sohasem válhat. A bölcs állítása szerint az ember önismerete sem tökéletes, annál nagyobb titok a másik ember lelkivilága.

Hogy milyen nehéz a lelki találkozás, mennyire erőtlenek ilyenkor szavaink, akkor érezzük igazán, amikor valakit énünk titkaiba, érzelmeink hullámzásába szeretnénk beavatni. Érezzük, hogy a szó kevesebb a valóságnál: „Szívem gazdagabb, mint a nyelvem, abban biztos vagyok (...) Boldogtalan én, ki számhoz nem bírom emelni szívem” – panaszkodik Cordelia Shakespeare Lear király című drámájában.

Az esszéírás talán írói alkat kérdése is, a „vénás” tollforgató nemcsak elbeszél valamit, hanem gondolataival meglepi az olvasót. Ez a műfaj alig jelent világnézeti elkötelezettséget, távol áll a megkötöttségtől. Az író szabadon mozog az eszmék világában. Kosztolányi esszéit olvasva az a benyomásunk, mintha az író folyton rakétákat robbantana. Nem görnyed írásai súlya alatt, a legnehezebb témákról: életről, halálról, hűtlenségről, gonoszságról könnyedén értekezik, játszik az érzelmek hullámhosszán.

Az igényes esszéíró kritikusan szemléli a világot, amelyet lényeglátásával, felkészültségével jobbá, boldogabbá akar tenni, az olvasót nyomasztó érzései alól fel akarja szabadítani. Meggyőződése, hogy valami sohasem annyira jó, hogy jobb ne lehetne. Látja a szellemi élet elszíntelenedését. A rendszerváltás után az értelmiség soraiból sokan távoztak, magára hagyták a társadalmat. Az értelmiségnek az a része, amely bevonult a politikába, átkerült az igazság keresésének szférájából a hatalom megszerzésének területére. A politikussá vált értelmiséginek már nem a tényekre, az igazságra van szüksége, amiért korábban küzdött, hanem szempontokra és érvekre, amelyeket felhasználhat a hatalom megszerzésének és megtartásának érdekében.

Az elkötelezett tollforgatónak továbbra is, „megfogyva, de törve nem”, részrehajlás nélkül kell értelmeznie az élet bonyolult jelenségeit. Szembe kell állítania az értelmet az ösztönökkel, a rációt az indulatokkal, a józan ítéletet az előítéletekkel. Az a feladata, hogy egy érdek mozgatta világban az önzetlen emberség eszméit és példáit felmutassa. Bátorságról, civil kurázsiról, tisztességről kell tanúbizonyságot tennie. Az új keletű demokráciában az erkölcsi kiállásnak ezek a példái megfogantak ugyan, de még kevés szökkent szárba.

Minden hiteles írás kritika is. Kritikája mindannak, amit mások felszínesen látnak. A kritikus csak azt az állítást fogadja el, amit alaposan átgondolt, aminek igaz voltáról meggyőződött. A kérdéses állítások romjain jut a teljesebb igazság birtokába. A felvilágosodás idején a francia filozófus így érvelt: ha mindenben kételkedem is, abban nem kételkedem, hogy kételkedem. Kételkedem, tehát vagyok. A kételkedés ösztönzi az elmét, hogy az megküzdjön a teljesebb igazság megszerzéséért.