A szóalkotás számtalan lehetőségét nyelvünkben nyomon követhetjük. Az iskolai évek alatt tanáraink rámutattak nyelvünk gazdagságára, szépségére, és arra is, hogy egy-két betű beiktatásával a szavak értelme gyökeresen megváltozik.

Alig gondolunk arra, hogy mondatokból is alkothatunk szavakat, s hogy az elmúlt évtizedek, évszázadok során jó néhány igealak főnévvé, melléknévvé változott. Csak úgy találomra – ez a „találomra” szó is hasonló változás eredménye.

Amikor hirtelen nem tudjuk valaminek a nevét, gyakran így szólunk: Add ide azt a hogyishívjákot! Ha a kisgyerek lábatlankodik körülöttünk, rászólunk: Menj arrább, te kis mitugrász! Esetleg meg is fenyegetjük, hogy lesz nemulass, haddelhadd. Nyilván, inkább legyen a gyermek eleven, mint afféle teddide-teddoda legény vagy nebáncsvirág kislány. A francia eredetű randevú magyarításaként született a légyott, sokat sejtető ígéretével. A gyermekek társasjátékát vagy a szerelmesek duzzogását elénk vetítő haragszomrád bizalmasságával, a csárdák hangulatos világát idéző, inkább tulajdonnévvé változott Betekincs hívogató, csalogató kedvességével tűnik ki. A kétes hírű mulatót, s a korábban pincekocsmát jelölő lebuj nem más, mint a lebújik ige felszólító alakja. Manapság is keletkeznek hasonló módon alkotott kifejezések. Ilyen a vendéglátóiparban a hozom-viszem szolgáltatás. Az efféle nyelvtani képződmények színességükkel legalább annyit használnak, mint amennyit szabálytalanságukkal ártanak. A József Attila szigorú irodalmárához hasonló „Horger” tanár urak egészen más mércét alkalmaznak: eleve elutasítanak minden szabálytalan nyelvi kihágást.

Manapság egyre nagyobb méreteket ölt a durva hangnem, az elfogadhatatlan közbeszéd. A parlamentben az ellenzék részéről építő jellegű hozzászólás helyett gyakran gyalázkodó uszítást hallunk. A szólásszabadság a demokrácia vívmánya, de közösséget lehangoló erővé válik, ha azt a törvények nem szorítják korlátok közé. A hírközlő eszközökben a társadalom nyilvánosságához szóló emberek gyakran elvetik a sulykot, azt a benyomást keltik, mintha ismeretlen lenne számukra a kulturált beszéd fogalma. Nem járták ki a jó ízlés iskoláját, nem tanúsítanak „sportszerű” magatartást, nem tartják tiszteletben a humánus érintkezés elemi szabályait. Egyetlen céljuk ellenfelüket lejáratni, nevetségessé tenni, megsemmisíteni. Nem gondolnak arra, hogy alpári hangvételükkel önmagukról állítanak ki szellemi szegénységi bizonyítványt.

Az utóbbi időben sok helyen mozgalom indult a környezet megtisztítására. Vajon nem lenne időszerű a nyelv tisztaságáért is síkra szállni? A tilalomfák még nem teszik kulturálttá a társadalmi érintkezést. Civilizált országokban az iskolás gyermekeknek tanítják a vitatkozás szabályait: hogyan kell másokra figyelni, érvelni, az ellentétes véleményeket meghallgatni, mérlegelni, érvre érvvel válaszolni, nem pedig indulatosan a vitapartnerre támadni. Úgy folytatni eszmecserét, hogy mindkét fél tiszteletben tartsa a másik emberi méltóságát.

Lassan hozzászokunk a jóérzést sértő közbeszédhez, ahogyan a betöréseket, gyilkosságokat, terrortámadásokat is tudomásul vesszük. De hozzá lehet-e szokni a durvasághoz, az erőszakhoz? Hiszen egymás ellen sose boldogulunk, csakis összefogva vihetjük sokra. A maga igazát csökönyösen védő, vitatkozó félnek tudnia kell, hogy saját véleménye is gyakran változik. A nagyok sem kivételek. Gondoljunk Adyra, aki Lédából istennőt kreált, majd Elbocsátó szép üzenetében azt írta: „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.”

A vitatkozó felek gyakran elfogultak, eleve elutasítják az ellenvéleményt. Az elutasítás gyökere többnyire az előítélet. A tolerancia tudatos önfegyelmet jelent, amellyel lemondunk a tévedhetetlenség, az egyedül helyes álláspont képviseletéről. Ez nem gyávaság vagy közömbösség, hanem a véleményérvényesítés tudatos visszafogása. A mások felé tanúsított fegyelmezett viszonyulás csak szilárd erkölcsi alapon létezhet. Isten hatalmat adott az embernek, hogy uralkodjék a teremtett világ, a növények és állatok fölött, de az embertársai fölötti uralkodásra nem adott felhatalmazást. Csak Istennek van hatalma az ember fölött.

Juhász Gyula írja: „Szavak, csodálatos szavak, / Békítenek, lázítanak. // Eldöntenek egy életet (...) Meghaltál, ha már nincsenek. // Dalolnak és dadognak ők. (...) Ölnek és feltámasztanak.” A jó is, a rossz is szavak által érkezik hozzánk. Jó szóra vágyunk, amelynek hatására az előítéletek válaszfalai leomlanak, életre szóló barátság épülhet egyetlen szóra. A jó szó gyógyítja a lélek sebeit, eloszlatja a lelket beborító sötét felhőt. Egy-egy szó olykor energiát is sugároz, beépül a lélekbe, évekig, talán egy életen át felejthetetlen üzenet marad.