A műkedvelő számára élményt jelent a múzeumlátogatás. Felemelő érzés karnyújtásnyira állni egy művészi kép előtt, és a lebilincselő látvány hatása alatt az alkotóművészre gondolni. Semmilyen szöveg nem ébreszt a látogatóban olyan gondolatokat a letűnt korok embereiről, épületeiről, szokásairól és a kép alkotójáról, mint a festmény. A képtárak látogatói között szép számmal akadnak műgyűjtők, akik lakásukat festményekkel, művészi alkotásokkal díszítik. A falon függő képek új gondolatokat ébresztenek, emlékeket idéznek, megváltoztatják a szoba hangulatát.

Az ember nemcsak használni akarja az alkotásait, hanem gyönyörködni is akar bennük, ezért díszíti házát, bútorait, szerszámait, festi és faragja kedvenc tárgyait, hogy örömét lelje bennük. Ruházatának elkészítésénél sem csak a hasznossági szempont mérvadó, ott is megjelenik a díszítőelem. Sajátos igénye sarkallja az embert arra, hogy széppé tegye környezetét. A szép iránti fogékonysága mutatkozik táncban, énekben, drámában, mesében. Az ünnepi együttlét és a népművészet is ennek bizonysága.

A művész a természetben lévő formákat, színeket átszűri lelkén, és a szépség új formáit hozza létre. A művészet iránti érzéket könyvekből aligha lehet elsajátítani. De ha az adottság meg is van, magában az még nem elég. Mint ahogyan a jófejű gyermeknek is meg kell tanulnia a betűvetést, ha írni, olvasni akar, úgy a tehetséggel, érzékkel, ízléssel rendelkezőnek is palléroznia kell hajlamát, szakismeretekkel kell rendelkeznie, hogy művésszé váljék.

A művészet túlmutat önmagán. Minden jelenség, tárgy többet jelent, mint amennyi első látásra felismerhető benne. A mesék, a mítoszok is erre irányítják figyelmünket. A bölcs ember mélyebbre lát, megteszi a felszín alatt rejlő teljesebb valóság felé vezető lépést. Olykor megálljt parancsol a folyton racionalizáló értelemnek, amelynek az a célja, hogy mindenre gyors, gyakorlatias választ adjon, megoldást találjon. Ezért gyorsan félretolja a látott tárgyat anélkül, hogy alaposabban megértette volna. Az elmélyülés, a csodálkozás nehezére esik, beéri a felszínnel.

A szimbolikus képek alkalmasak a kontemplációra, megragadják a néző figyelmét, és a szemen át a lélekbe hatolva jobban feltárják a valóságot. Az emberi intelligencia részben analógiák, metaforák, hasonlatok, példázatok és gondolati modellek világa. Az ember a maga alkotta szimbólumokban fogalmazza meg a világhoz és embertársaihoz fűződő viszonyát. A szimbólumok a kultúránkhoz és az összes civilizáció megismeréséhez vezető legrövidebb út. A kép túlmutat önmagán. A világ telve van szimbólumokkal, jelekkel, amelyek több üzenetet tartalmaznak, mint amennyit első pillantásra felismerünk bennük. Nem véletlen, hogy a kisgyermek szinte falja a képeket.

A természethű festményre tekintve megcsodáljuk a mester alapos megfigyelőképességét, aki nagy gondot fordít nemcsak a természetben valósággal meglévő színek minél tökéletesebb visszaadására, hanem a tájképet körülvevő légkör érzékeltetésére is. De bármennyire természethű is az ábrázolásmód, amelyet a festő alkalmaz, az mégsem jelenti a természet szolgai utánzatát. Az alkotó beleviszi művébe a maga vízióját. Mintha azt mondaná a nézőnek: Nézd, szomorú voltam, amikor festettem, vagy minden csupa derű volt a lelkemben munka közben. Egy másik festő ecsetje a tájnak egészen más képét ábrázolja. Őt nem annyira a táj, a látvány részletei érdeklik, sokkal inkább a természet színpompája, vibrálása kápráztatja el. Az absztrakt művész viszont az elvont irányzat követője, ő továbbmegy. Nem a természet formaszépsége nyűgözi le, hanem annak a lelkében keltett hatása, hangulata. Számára a természeti jelenség, a táj csak saját, egyéni élményén át jut kifejezésre. Amit a természetben látott, az inkább csak emlék volt, ami alkotásra ösztönözte.

Ahány festő, annyi szemlélet. Minden művész egy-egy külön világ, amely az emberi lélek csodálatos összetettségére utal. A művészi alkotás megismételhetetlen, igazolást nyer a bölcs mondás: „Kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet belépni.”

Ha nemzeti szempontból szemléljük a művészet arculatát, akkor állíthatjuk: ahány nép, annyi művészet. Joggal beszélhetünk hát magyar és erdélyi művészetről is. A művészet koronként is más-más arculatát mutatja, tükrözi azokat a szellemi áramlatokat, uralkodó eszméket, amelyek egy-egy kor jellemezői. Székely Bertalan korának zseniális festője volt. A történészek megírták a történelmet, Székely Bertalan pedig múltunk nagyjainak portréiban a magyar történelmet festette meg.