Az európai kereszténység és kultúra történetét a szerzetesség nélkül nem lehetne megírni. A szerzetesek legfőbb szerepe nem az, hogy részt vettek az egyház evangélizációs munkájában, az oktatásban, a társadalom bajainak orvoslásában, hanem az, hogy rámutattak a keresztény hit lényegére, a mindennapokban megélt evangéliumra. A megszentelt életre vállalkozók is esendő emberek, de bennük prófétai jelként felragyog Isten üdvözítő szeretete. Ők azok, akiknek „fülük van a hallásra”, szíven találta őket a krisztusi hívó szó: ha tökéletesek akartok lenni, kövessetek engem!

Az űrhajósokat ünnepli a világ, merész vállalkozásukról könyveket írnak, de alig akad, aki űrhajós akarna lenni. A tökéletességre törekvő szentek sorsa is ez: a nagyvilág megcsodálja őket, de alig akad követőjük. Eszményképük Krisztus, aki betölti életüket, meggyőződésük, hogy áldozatukért százszor annyit kapnak az örök életben.

Kolozsvár ősi szentélye, a hajdani jezsuita, majd piarista templom az erdélyi magyar szellem egyik kútfője. A templom kriptájában nyugvó nagyjaink síremlékeit szemlélve Cicero szavai jutnak eszünkbe: „Cum tacent, clamant” – hallgatásuk kiáltás. Arra emlékeztetnek, hogy amint ők megküzdöttek a hitért, a fennmaradásért, úgy a késői korok nemzedékeinek is ezt kell tenniük. Reményik Sándor verssoraiból is ez visszhangzik: E templom s iskola között / Futkostam én is egykoron, / S hűtöttem a templom falán / Kigyulladt gyermek-homlokom. / Azóta hányszor éltem át ott / Lelkem zsenge tavasz-korát! / Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”

A jezsuita és piarista atyák a tanulóifjúság szolgálatába álltak, a költővel vallották: „ifjúság a hon virága”, a jövő letéteményese, neki kell a régiből új világot teremtenie. A szerzetesek a templomot az iskola mellé építették, hogy e közelséggel is kifejezzék: a templom és iskola, a hit és a tudás elválaszthatatlan egymástól. A hit a tudásban válik észszerű meggyőződéssé, a tudás pedig a hitben találja meg távlatait, a hit állítja rá az embert az Istenhez vezető pályára.

Kalazanci József az ifjúság nevelésének szentelte életét, és rendtársainak a türelem, a szelídség és a szeretet gyakorlását írta elő, azokat az erényeket, amelyeket ő hősi fokon gyakorolt. A szelíd és alázatos Krisztus nyomába szegődött, akiről a próféta azt jövendölte, hogy nem törte össze a megtört nádszálat, nem oltotta ki a pislákoló mécsest. (Iz 42,3) A rendalapító a bűnösökhöz barátságosan közeledő, az elesetteken segítő, a gyermekeket magához ölelő, megáldó Krisztust látta. Jézus gyengének látszó szeretete valójában mindennél erősebb.

Az erdélyi társadalom a piarista rendet alig ismerte, a kezdeti bizalmatlanságot azonban csakhamar felváltotta a rokonszenv, az elismerés. A piarista atyák egyszerűsége, igénytelensége, műveltsége, nevelői tevékenysége rövid idő alatt mutatkozó sikere páratlan népszerűséget szerzett. Az erdélyi városok valósággal versenyeztek a piarista rend megnyeréséért, letelepítéséért. A kegyes-tanítórend megjelenése mindenhol a béke, a kiengesztelődés, a kölcsönös megértés szellemének terjedését jelentette. A rend hagyományai között a más vallásúakkal való együttműködés munkálása is szerepel, a piarista atyák az ellentétek kiélezése helyett a békés együttélés feltételeinek megteremtésén fáradoztak. Jakab Elek, Kolozsvár történetírója protestáns létére is elismeri, hogy a városban a vallási harcok kora a piaristák letelepülésével ért véget.

A piarista rend egész Erdélyre kiterjedő hatását a kolozsvári iskolája révén érte el. Képzett, hivatásuk magaslatán álló tanárai vonzották a tanulni vágyó ifjúságot. A kolozsvári intézet Erdély vezető szellemi központjának számított, amelynek tanárait a „tanügy felkentjeinek” tekintették, akik a más nemzetiségű diákokat is szívesen fogadták. A piarista rend intézeteiben tanult a románság vezető rétegének tekintélyes része.

A piarista tanárok tiszteletben tartották a más nemzetiségű tanítványaik nyelvét, kultúráját, de a magyar piarista rend tagjainak vallották magukat. Hogy Pest magyar város lett, az a piaristáknak köszönhető. Amikor a piaristák Magyarországon letelepedtek, Pest még német város volt. A régi ifjúsági lajstromokban még az olyan nevek mellett is, mint Majláth, Lászlóffy, Esterházy, ez a megjegyzés olvasható: nem tud magyarul. Mária Terézia és II. József korában a piaristák Pesten, Kolozsvárt és másutt magyarul tanítottak, magyar tudományt írtak, magyar színházat működtettek. A hit, a tudomány, a magyar szellem fáklyavivői voltak. Kolozsvár akkor lett kincses várossá, amikor a jezsuiták, később a piaristák megnyitották iskoláikat.