Tatrosy György korában a krónikaírás még divatban volt. A nap szülötte Bécstől a Portáig több helyen is megfordult, sőt a távoli Ázsiába is eljutott. Krónikaszerű írásai a keleti világ mitikus, színes történeteit tárják az olvasó elé. De mi a mitológia, a letűnt századok szellemi hagyatéka? – kérdezhetjük. A trójai háborút egykor mítosznak tartották, ám az ásatásokból kiderült, hogy az ütközet valóban megtörtént.

Jung szerint a psziché tudatalatti rétegében bizonyos ősképek, úgynevezett archetípusok vannak, amelyek hatnak az emberre. Ez a „kollektív tudattalan” a mítoszokban jut kifejezésre, és a történelem folyamán, változó formában, újra és újra felbukkan. A mitikus hős a közösség védelmezője, legyőzi a gonoszt, akárcsak Prométheusz, aki bátor tettével új korszakot nyitott az emberiség történetében. A mitikus hős olykor megoldhatatlannak tűnő problémákkal találja szembe magát. Tragikus sorsa az ember esendőségét példázza, ezért bukása sorsszerűnek tűnik.

Mítosz és kultúra kölcsönösen hat egymásra. A kultúrák mítoszokat hoznak létre, a mítoszok alakítják a kultúrát.

A csodálkozás és a természet erőinek tombolása népesítette be az eget istenekkel, héroszokkal, jó és gonosz szellemekkel. Hogy mindez csak mítosz? Természetesen az, viszont nem szabad lebecsülni, hiszen az emberiség fejlődésének korábbi szakaszát tükrözi. A mítoszok színesek, szépek, akárcsak a költemények, csodálattal olvassuk őket. Az ókori ember számára viszont a mítosz nem mesét, hanem ismeretet jelentett, magyarázatot égről, földről, túlvilágról. A letűnt korok embere számára olyan volt, mint napjainkban a tudomány. Különben ma is születnek mítoszok, csak azok jobbára a tudomány mezét öltik magukra. Nem ilyen mítosz-e az, amely a világegyetem keletkezését magyarázza? Nemrég a tudósok még a Kant-Laplace elméletet vallották, ma pedig az ősrobbanás elmélete elfogadott. Az ősi és a modern mítoszok között csupán az a különbség, hogy a modern mítoszok nem színes metaforákból, hanem elvont, száraz matematikai képletekből állnak. A mai ember elveszítette transzcendens érzékét, a vallási értékrendet újabb megváltáselméletekkel helyettesíti.

A mítosz mindig fontos eseményt közöl, olyasmiről számol be, ami a nép életében sorsdöntő. Az ember válasza a mítoszra a kultusz. A feltámadás mítoszára a húsvéti szertartás a válasz, a zsidó egyiptomi kivonulásra a pészah, széder-est, Mohamed életének legfontosabb eseményeire a ramadán. A kultusz szertartásai a mítoszt Isten és ember, ég és föld, anyagi és szellemi lét párbeszédévé avatják. Az ősi felfogás szerint annak a népnek van kultúrája, amely a mítoszokat, kultuszokat elevenen átéli. Annak a népnek, amely a mítoszokat nem tekinti gyermekded meséknek, a kultuszt pedig az egyszerű emberek számára alkotott formális szertartásoknak.

Az ősi közösségi formák, vérségi kapcsolatok meghatározták az egyén életét, tudtul adták, hogy kicsoda ő, hová tartozik. Az ősi időkben nem volt identitásválság, mint manapság; a kultuszok végigkísérték az egyes embert a születéstől a halálig. Az újszülöttet felvették a közösségbe, tagja lett a társadalomnak. A mítosz hosszú időn át formálta az érzelmeket, életcélt jelölt ki, erőt, bátorságot nyújtott a küzdelemhez, vigaszt adott a szenvedéshez.

Buddha is a mítoszok világát jeleníti meg. Egy történet szerint tanítványai arról faggatták a mestert, hogy az újjászületett ember azonos-e a régivel? Buddha meglepő választ adott: hajnalig dolgoztam a mécses fényénél – mondta. Reggel eloltottam, este újra meggyújtottam a mécsest. Az edény, az olaj, a kanóc ugyanaz, de ugyanaz-e a láng, ami kigyúl a következő éjszakán? A kérdés fejtörést okozott a tanítványoknak, a vélemények megoszlottak: egyesek azt állították, hogy a láng ugyanaz, mások az ellenkezőjét bizonygatták.

A mítoszokból és a kultuszokból született az ünnep, amelynek igénye az emberi természetben gyökerezik. Az ünnepnek az volt az eredeti szerepe, hogy az egyszer megtörtént eseményt újra jelenvalóvá varázsolja, kiemelje a feledésből, mulandóságból. Az ünnep résztvevője a hétköznapok világából átlépett a transzcendens élményvilágba. Az ünnep lelki szükséglet, az élet egyhangúságának megszakítása, izgalommal, várakozással teli idő. Az ünnepet a hagyomány élteti. Mítosz, hagyomány, ünnep, a letűnt idők szellemi értékei, amelyek szemünk láttára tovatűnnek. A modern embert elnyeli a hétköznapok szürke világa.