A világ átalakulását jól szemlélteti a középkori városkép megváltozása. A középkorban a város központjában a templom állt. Körülötte létesültek a közösség életét szolgáló intézmények: kórházak, iskolák, művelődési központok. Az élet valamennyi megnyilvánulása transzcendens jellegű volt. Milyen más egy modern metropolisz manapság! New Yorkban az Empire State Building 381 méteres magasságából lepillantva a szemlélő a felhőkarcolók között alig fedezi fel a Szent Patrik-székesegyház neogótikus tornyát, amely azt a benyomást kelti, hogy a múltból felejtették ott. E nyüzsgő világvárost nem a katedrális, hanem a bankok, üzletházak, bevásárlóközpontok uralják. A városképnek ez az átalakulása jól mutatja a modern ember szemléletének változását.
A középkori ember életszemléletét teocentrikus gondolkodás határozta meg, életformáját a vallás, az istenhit alakította. Az újkori embert az antropocentrikus szemlélet jellemzi: gondolkodásában egyre nagyobb önállóságra törekszik, nem Istenre hagyatkozva, hanem tulajdon képességeivel akarja kialakítani a maga emberszabású világát. Ezt a szemléletváltozást a nyugati ember gondolkodásának mélyreható módosulása magyarázza. A modern ember már nem a hit fényében nézi a világot. Az emberi tevékenység színtere ma már nem szakrális, hanem az ember kibontakozásának szabad színtere. Az Istentől megfosztott világban a Prométheusz-ember úrnak érzi magát. A sziklához láncolt és az isteneket megvető Prométheusz saját erejében bízik, ennek tudatában küzd, hogy szétszakítsa a láncot, amely az istenekhez kapcsolta és gúzsba kötötte.
A hitből kiábrándultak új irányt követnek. A felvilágosodás, a tudományos eredmények arról győzték meg őket, hogy Isten nélkül is lehet boldogulni, az ember kezébe veheti sorsának irányítását, földi életének emberibb formálását. A középkori ember vallásos szemlélete, az egyházban kifejlesztett kultúrája így válik a széltében-hosszában terjesztett ateista propaganda hatására sokak számára elavult világszemléletté. Sokan vallják, hogy a mai ember kinőtt szellemi és erkölcsi kiskorúságából, maga akar élni szabadságával. Személyi autonómiájának tudatában bármiféle kényszert illetéktelen beavatkozásnak tekint, amit eleve elutasít. Át akar lépni a hittel átitatott értékrendből egy ember alkotta világba, amely kizárólag a földi valóságra tekint, és mindenfajta transzcendens szempontot elutasít.
Hogy milyen hosszú az út a 18. századi laicizmustól a mai ateizmusig, azt a következő kis epizód is demonstrálja. Az 1950-es években a francia parlamentben az egyik képviselő azt javasolta, hogy az alkotmány elején Isten neve is szerepeljen. Javaslatát gúnyos nevetés fogadta, és nemcsak ateista kollégái, hanem keresztény társai is kinevették.
Maga az élet értékelődik le bennünk és körülöttünk, amit alig veszünk észre, hiszen az élet átalakulásának folyamatában vagyunk. A reklám, a szórakoztatóipar mindent felülír, azt sulykolja belénk, hogy az élet csak akkor értékes, ha komfortérzetünk van, ha a világ javait habzsoljuk. A mámoros boldogságot villantja fel előttünk. Ha megrekedünk a felszínen, az élet valódi értelme homályosul el előttünk, a lélek örömei silányulnak el a hamis hedonista szemléletben. Korunk új ideológiája ez: amíg fiatal, egészséges, gazdag az ember, amíg mámorosan boldog, csak addig van az életnek értelme, azután meg kell szabadulni a földi léttől.
A szabadságból szabadosság lett, és ez így megy tovább. Az abortusz, az eutanázia, a genderelmélet után a szélsőséges liberális ideológia képviselői újabb délibábot varázsolnak a hiszékenyek elé, hogy megtévesszék őket.
Az író és publicista Köteles Pálra emlékezve idézhetjük az orosz Szinjavszkij prófétai szavait, amelyeket a kommunizmus összeomlása előtt egy nagygyűlésen, az elvtársak meglepetésére mondott: „Épp elég ideig beszéltünk az emberről. Eljött az ideje, hogy újra elkezdjünk Istenről is beszélni.” A világ és történelmének középpontjában ugyanis nem az ember, hanem az Isten áll, bármily idegenül is hangzik ez az agnosztikus humanista számára. Túl sokat követel a mai ideológia az embertől, ha a világegyetem központjává akarja tenni, Istenné formálni. Ez az erőszakos kísérlet előbb-utóbb kudarcot vall. Az egyes liberális teológusok ajkáról elhangzó, Istenről szóló beszéd nem hasonlíthat ahhoz a meghamisított természetfölötti lényhez, akivel a festő Salvador Dalí perbe szállt. Dalí szerint a liberális teológusok annyira ellaposítják Istent, mint egy darab papírt, hogy az ateisták ajtaja alatt könnyebben be lehessen csúsztatni.