Politikusra emlékezünk, ezért maradjunk a politika porondján. A hölgyekhez hasonlóan a politikusok is gyakran tükörbe néznek, a közvélemény tükrébe, árgus szemekkel figyelik a közvélemény-kutatások népszerűségi mutatóit.

A politika az ókortól napjainkig befolyásolja az emberek közösségi és egyéni életét. A fasiszta és a kommunista diktatúra erőszak- és propagandagépezete a nép teljes átpolitizálására törekedett, bevonult az emberek magánéletébe. Könyörtelenül büntette az ellenvéleményt, a másképp gondolkodókat elnémította, vagy börtönbe zárta. A rendszerváltás után a többpártrendszerre való átállással a társadalom ismét átpolitizálódott, amit a média egyre inkább fokoz. A lejáratás, zavarkeltés, gyanúsítás az ellenzék bevált taktikája. A választópolgároknak politikailag érettekké, tapasztaltakká kell válniuk, különben orruknál fogva vezetik őket. A jól működő demokráciában a tömegeket hecceléssel, áltatással kevésbé lehet befolyásolni. A balliberális oldal politikai, gazdasági és médiahatalmi súlyával a nyugati üzleti körök hathatós támogatásával mindig veszélyt jelent az elfogadható politika kialakítására.

Nem kell forradalom ahhoz, hogy egy országban kettős hatalom jöjjön létre: elég a tömegek csalódása, kiábrándulása. A néma ellenállás azonban csak félmegoldás, mert ha békés úton a belső ellenállást nem sikerül győzelemre vinni, abból fáradtság, közöny, tanácstalanság származik. A diktatúra mindent elkövetett, hogy az agymosás folyamatát felgyorsítsa, a népet tömeggé zülessze. A tömegember nem gondolkodik, a propaganda üres szólamait készpénznek veszi, együtt úszik az árral.

A kommunizmus észrevétlenül vonult le a történelem színpadáról, ahová annak idején harsonaszóval lépett fel. Még a kommunizmus ellenségei sem gondolták, hogy a szovjet rendszer kártyavárként omlik össze, a nagy októberi szocialista forradalom lángja egyik percről a másikra kialszik. Minden eszmei áramlat, amely hazugságra épül, szükségszerűen pusztulásra van ítélve. Isten malmai lassan őrölnek, de őrölnek. Ki hitte volna, hogy a berendezkedett, állig felfegyverzett, megdönthetetlennek tűnő diktatúra egyik napról a másikra összeomlik.

A kommunista rendszer fenntartói kapituláltak, hátraarcot vágtak, majd a rendszerváltás zavaros vizeiben halászva meggazdagodtak. Kárhoztatták a lebukott kommunista rendszert, amelyet kiszolgáltak és amelynek jótéteményeiben részesültek. A köpenyfordítók másik része a demokratikus választások élharcosává vált, szélsőséges nacionalista akciókba kezdett.

Napóleon megmaradt hódítónak, a szabadság szemfényvesztőjének. Mindent egy lapra tett fel, és veszített, de egy gazdag örökséget hagyott maga után, amelyből még ellenségei is ihletet merítettek. A franciák hálával tartoznak neki, hiszen Franciaországot Európa nagyhatalmává tette.

A kommunizmus semmi maradandó értéket nem hagyott maga után. Bukása után sem elvek, sem törvények, sem hagyományok nem maradtak, történetének bölcsője és koporsója a jeltelenség homályába süllyedt. Már születésében magában hordozta bukását. Az a rendszer, amely szabadságot hirdetve a legkegyetlenebb diktatúrát gyakorolta, az egyenlőség jelszava alatt szolgaságba és nyomorba taszította polgárait, megérett a pusztulásra. A kommunizmus nem volt reformálható. Már jóval korábban letűnt volna a történelem színpadáról, ha a népfelkeléseket, forradalmakat a szovjet fegyveresek csírájukban el nem fojtották volna. Sztálin szembeszállt a cári elnyomással, és rövid idő alatt ő maga is félelmetes zsarnokká változott, túltett Rettegett Iván kegyetlenségein.

Ma már világos, hogy a diktatúra bukása után teljes körű átvilágításra lett volna szükség, amit többek között az is akadályozott, hogy a Reagan–Gorbacsov nagyhatalmi egyezmény kimondta: a szovjet uralom időszakában elkövetett cselekmények szerzőit nem lehet felelősségre vonni. A rendszerváltás utáni első szabad országgyűlés késlekedett az átvilágítási törvény megalkotásával. Egyetlen párt sem szorgalmazta a többször kozmetikázott törvénytervezet megszavazását. Megfontolásból, gyengeségből, gyávaságból történt mindez? – nehéz eldönteni. Az időhúzás az egykori ügynökök malmára hajtotta a vizet, ők az új keletű demokrácia zavaros időszakában biztonságban érezhették magukat, a főbűnösök pedig idejében kereket oldottak. Három évtized után már képtelenség elkészíteni a társadalom akkori röntgenképét. A jelképes átvilágításnak alig volt értelme, hiszen az még jobban megosztotta a társadalmat. A tények feltárására létrehozott hivatal eredménytelen működése és a kiszivárogtatások után már csak az jelent megnyugvást, hogy az ügynökök lassan kihalnak. A levéltárakban csupán megtépázott adatok maradnak az utókor történészei számára, és a tömegek életét megkeserítő bűnösöket csak a túlvilági ítélőszék előtt vonják felelősségre. Mi az igazság? – kérdezte a cinikus Pilátus. Ugyanezt a kérdést tehetik fel a rendszerváltás kárvallottjai is.