A svédasztal-büfé az állófogadások kedvelt változata: a vendégek a feltálalt finomságok között válogathatnak, és a fel-alá sétálgatás hangulatossá teszi az együttlétet. Az „à la carte” gyakorlat manapság a vallás területén is megmutatkozik, a „fogyasztók” különböző vallásokból csipegetnek, kiválasztják azt, ami ízlésüknek leginkább megfelel. Nem számít, hogy ki mit hisz, az a fontos, hogy a jelenlévők jól érezzék magukat. A szinkretista szemlélet türelmet tanúsít minden felekezet felé, messze a szent könyvek, egyházak, dogmák fölött lebeg, számára a vallási élmény a mérvadó, ami kiemeli a lelket a materiális világból. Az önkiszolgáló „lelki üzletben” bárki megtalálhatja azt, amit keres. Az érzelem itt az értelem fölé emelkedik, az értékek is más-más színben tűnnek fel: semmi sem „csak jó”, vagy „csak rossz”, minden viszonylagos, a gyarlóságnak, bűnnek sincs nyomasztó súlya, ha bűnről egyáltalán szó eshet.

A mai ember megosztottság nélküli egységre vágyik, olyan világról álmodik, amelyben nincsenek konfliktusok, általános a megbékélés, a testvériség, közel van a messiási boldog idő, amelyről már Izajás is jövendölt: „Együtt legelészik a tehén és a medve, és a csecsemő ott játszhat a vipera fészkénél.” (Vö. Iz 11,6) Itt mindenki békében élhet: a test és lélek, a múlt, a jelen, a jövendő, Isten és ember végképp egymásra talál. A boldogságra vágyó ember nehézség, feszültség, betegség, pénzhiány nélküli élet után vágyik. Olyan állapotot áhít, amelyből elhárítottak minden útjában álló akadályt, amelyben már-már Illés szekerén érezheti magát.

Az ateizmus szószólói hangosak, talán azért is, mert tudják, hogy az emberiség elsöprő többsége istenhívő. A Nyugat elfásult tömegeit a vallási közöny nyomasztja. A tudatos ateista állásfoglalás túlságosan megterheli a pszichét, ezért sokan a köztes megoldást választják: beérik a valláspótlékkal. Évszázadokkal ezelőtt az európai misszionáriusok vitték meg az evangélium üzenetét az új világnak, napjainkban viszont Amerika „új vallása”, a New Age árasztja el szinkretista tanaival a világot. Kevés olyan ígéretes szó van, mint az ökumenizmus, és kevés olyan veszélyes irányzat mutatkozik, mint annak a fonákja, a vallási elemekből összetákolt szinkretizmus.

A New Age-nek sajátos szótára van: előszeretettel harmóniáról, fényről, a szeretet kozmikus, mindenséget átjáró hatásáról beszél. Tetszetős fogalmakat sorakoztat fel: tudatosodást, önmegvalósulást, kreativitást hirdet. Olyan programot, amely energiát, reményt, jövőbe mutató irányt mutat. Itt az ideje, hogy az emberek hagyják felszínre törni szunnyadó lelki energiájukat, használják spirituális adottságaikat. Az ember mindenre képes, szellemi energiájával megváltoztathatja a világot, ennek már mutatkoznak az előjelei.

A New Age kihívás a kereszténység számára, nemcsak azért, mert világszerte reklámozza magát, hanem azért is, mert tagadja a kinyilatkoztatást, új, egyetemes vallásnak álcázza magát, amely az összes korábbi vallást egyesíti, magasabb szintre emeli.

A New Age szerint Krisztus nem történelmi személy, hanem egy eszme. A Krisztus-eszme mindent átjár, a történelem nagy személyiségeiben mindig másképpen mutatkozik: Buddhában, Zarathusztrában vagy akár Mohamedben.

A lényeges különbség a keresztény hit és a New Age között egy mondatban összefoglalható: Isten Jézus Krisztus személyében belépett a történelembe, Krisztus Isten is, ember is egy személyben: „Az Ige testté lett és közöttünk lakott.” (Jn 1,14) Ez a történelem fordulópontja: többet már Isten sem tehet az emberért!

A történelem folyamán mindig is botránykő volt számos gondolkodó számára, hogy egy emberben Isten megtestesüljön. A kereszténység peremén minden eretnek vallási mozgalom megpróbálta az Istent úgy hihetőbbé tenni, hogy igyekezett a föld porától megóvni. Eszerint Krisztus teste csak látszat volt, szenvedése, halála optikai csalódás – Isten nem szenvedhet. Más vallási irányzatok Krisztust csakis tökéletes emberként mutatták be.

A New Age a kereszténység számára nem teológiai és filozófiai, hanem pszichikai kihívás. A szekularizálódott társadalomban elemi erővel tör fel a transzcendencia utáni vágy, miután az ateista propaganda és a balliberális irányzat a vallást a magánszférába szorította. A tudományba és a beharangozott jólétbe vetett hit nem oldja meg az emberi egzisztencia feszítő kérdéseit. A tudatból kiszorított istenkép a tudatalatti szférában megjelenik. A keresztény vallás kiállta a szellemi áramlatok viharait, a szekták támadásait, mint ahogy a napjaink és a jövő kihívásainak is ellenáll a krisztusi ígéret birtokában: „Bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16,33)