Franz Werfel 1945. augusztus 25-én, Los Angelesben írás közben asztalára borult, és 55 éves korában elhunyt. Hét évvel korábban Bécsből menekült az Ausztriát megszálló nácik elől Amerikába, „a biztonságos hontalanságba”. Werfel korábban expresszionista költőként a hagyományokkal szembeforduló költészet neves alakja volt, majd néhány világsikerű regényével a prózairodalom legnagyobbjai közé emelkedett. A Halljátok az igét! és A Musza Dagh negyven napja című könyveit már-már klasszikusnak tekinti a nemzetközi közvélemény.

Werfel utóbbi regénye mintegy ötezer örmény hősi ellenállását meséli el, akik a deportálások elől a közeli hegyekbe menekültek, és a megszálló török hadsereggel szemben védekeztek. A török kormány 1915-ben úgy döntött, hogy Kis-Ázsiában az örmény kisebbséget felszámolja. A deportálások következtében az örménység a világháborút követően Anatólia térképéről gyakorlatilag eltűnt, de hét falu lakossága a mai Antakya közelében levő Musza Dagh-hegyre menekült, és ötezer ember mintegy negyven napon át ellenállt az oszmán haderőnek. A törökök kezdetben csupán rendőri erőket vezényeltek a térségbe, de a hegyen rejtőzködő örmények szervezetten védekezve sikert értek el.

Az első fegyveres összecsapás augusztus elején szintén örmény győzelmet hozott, még a kétkedő ellenállók is meglepődtek a történtek láttán. Abban reménykedtek, hogy a törökök nem fogják megismételni a támadást, és Musza Dagh ellenállóinak életét nem fenyegeti többé veszély. Időközben azonban a török propaganda beindult a nemzetközi közvélemény megtévesztésére. A török sajtó úgy értelmezte a történteket, hogy az örmények fegyverrel támadtak a nehéz háborút viselő államalkotó oszmán népre, és átálltak az oroszokhoz – ezért Musza Dagh kérdésének megoldása továbbra is a török katonai erőkre vár.

Az augusztus hó folyamán zajló második és harmadik támadás is török kudarccal végződött. A gyengék voltak ezúttal is erősek, és az erősek megfutottak – hirdette a sajtó. De hiába volt az átmeneti győzelem, hiába küldték futárokkal segélykiáltásukat a nagyvilág felé, sehonnan nem jött segítség. Szeptember elejére a védők tartalék élelme elfogyott.

A török hadvezetés végre megelégelte a hátországban zajló zendülést, és katonai alakulatokat küldött a „lázadók” leverésére. Megindult a halálos támadás az éhező örményekkel szemben, de hamarosan a tenger felől nem várt és remélt ágyúszó szakította félbe az ostromot. A francia haditengerészet több hadihajója felbukkant a partok mentén, a legénység meglátta az örmények kitűzött zászlaját a „Keresztények bajban” felirattal. A törökök a jól felszerelt franciák elől kénytelenek voltak meghátrálni, a védekező örmények pedig a hegyről a tengerpart felé vették az irányt. A túlélőket a szövetségesek a famagustai haditengerészeti támaszpontokról kifutó hajók és az anatóliai partok előtt járőröző francia hadihajók vették oltalmukba. A tisztek és a legénység megdöbbentő látványnak voltak szemtanúi: száz meg száz meztelen, csontvázsovány kar tárult eléjük, a vészhelyzetben lévők vizet és táplálékot kértek az éhhalállal küszködve.

Musza Dagh menekültjeit először a ciprusi Limassol kikötőjébe vitték, de mert a görögök és törökök hevesen tiltakoztak befogadásuk ellen, a hajók Egyiptom felé indultak, ahol a brit parancsnok tiltotta meg a partra szállást. Hosszú alkudozás után egy katonai támaszponton mégis elhelyezték a menekülteket. Miután sem Ciprus, sem Egyiptom nem jöhetett szóba, a kormányzó azt javasolta, hogy az örmény túlélőket az égei-tengeri Limnosz szigetén lévő Múdrosz kikötőben alkalmazzák rakodómunkásokként, a fegyverforgatásra alkalmas férfiakat pedig részesítsék katonai kiképzésben.

Az örmény nemzeti megpróbáltatás ezzel nem ért véget, az Örményországon kívül rekedt örmények tömegei szétszóródtak a nagyvilágban. Erdély befogadta őket, évszázadokkal korábban is. Az utókor Apafi Mihály fejedelemnek több mindent felró, de az örmények befogadása és szabadságuk biztosítása mindenképpen humánus intézkedésnek bizonyult.

Az erdélyi fejedelemség alkonyán az örmények szorgos munkához láttak. Szamosújvár, Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz megkopott arculatát rövid idő alatt megújították, a gazdaságot fellendítették, kultúrájukkal Erdély szellemi örökségét gyarapították. A rövid, sikeres erdélyi örmény múlt válságos jelenbe torkollik, a kihalás rémképét vetíti a fennmaradásért küzdők elé. Az örmény származású Merza Gyula nem érte meg népének újkori tragédiáját, 1943-ban elhunyt.

Az örményeknek nemzeti szentjük, Világosító Szent Gergely hitére van szükségük, hogy a létért való küzdelmet fel ne adják.