Bernard Shaw-ról, a jeles angol íróról jegyezték fel a történetet, amikor a vendéglőben bort rendelt. A pincér azt kérdezte: vörös bort hozzon, vagy fehéret? Nem, sárgát – felelte az író. Az asztaltársak nevettek a poénnek hangzó válaszon. Hogy is ne, amikor ősidők óta fehérnek nevezik azt a bort, amely valójában sárga. Citromsárga, narancssárga, halványsárga, de mindenképpen sárga, és nem fehér.

A színek változatai igen széles skálát mutatnak. Ha csak az erdő fáit és az aljnövényzetet vesszük szemügyre, láthatjuk, hogy a zöld színfoltban roppant sok árnyalat különböztethető meg. Az őszi színek árnyalatai egyenesen elkápráztatnak. Ha szemünk élesebb lenne, több száz változatot meg tudnánk különböztetni. A nagy festők a színek megszállottjai, egy egész életen át lesik, kutatják a színhatások titkait. Számos modern festményen a kép tárgya mellékes, az egész mű valamiféle színötletre kitalált üzenet. Napjainkban a színek kultuszának szinte rabja lett a világ. Mintha a színesbőrű ember is a színek kavalkádját reklámozná. A színesbőrűek között a mi fehér, sápadt színünk szokatlannak tűnik.

Nagybánya arculatát a kommunista évtizedek urbanizációs hajrája meglehetősen deformálta. Csak festményeken látható a piac közepén álló kőkút, a százados platánfák alatt vizet árusító fogatok, a fazekasok színes sátrai, a tagolt fedelű öreg házak, közöttük az ódon épület, amelynek erkélyéről Mátyás király anyja, Erzsébet asszony galambjait etette. Nagybánya hetivásárain a polgárok egy népszínmű színpadi jeleneteire hasonlítottak. Megjelent a környék harisnyanadrágos, fekete kendős magyar népe, jöttek a színes öltözékben felvonuló románok, az ezüstgombos mentében feszítő cigányok, a bányaiszaptól lucskos, bámészkodó bányászok. Nem csoda hát, ha egy festőművész látogatóba ment, és mint a lótuszevő, ott ragadt.

Ha szemügyre veszünk egy-egy, a nagybányai iskolából kikerült festményt, az az érzésünk támad, hogy a lenyűgöző látvány szétfeszíti a képrámát, és mintha mi magunk is jelen lennénk a sokadalomban. A nagybányai impresszionisták nyíltan hirdették: vissza kell adni a táj hangulatát. A művésznek alkalmazkodnia kell a látottakhoz. A festő hagyatkozzék a látványra, önkényesen ne idealizáljon. A tájat emelje ki természetes környezetéből, és ültesse át művészi formába. „Ki a szabadba” – hangzott az egykori festőiskola felhívása. A műtermek mesterséges fényei másképpen tükrözik a színeket, formákat, mint az Isten szabad ege alatti fényözön. A természetben a levegő is más, a szétszóródó fénysugarak finoman átszövik, árnyalják a színeket, lüktetővé teszik a tájat.

Ha a klasszikus festészetből az absztrakt irányzatra átváltunk, meglepődünk. A legújabb irányzatokat nem ismerő szemlélőnek az a benyomása, hogy a festő gúnyt űz belőle. Valamiféle tűzijátékkal szembesíti: szétröppenő szikrák között rakéták cikáznak, csillagszórók fénycsóvái uralják a sötét hátteret. Ember legyen a talpán, aki ebből valami értelmes üzenetet kiolvas. A mű szerzője és szemlélője között mély szakadék tátong. Nem véletlen, hogy sokak szerint az absztrakt művészet semmihez sem hasonlít, az valamiféle álművészet.

A kezdeti tiltakozás ellenére az absztrakt irányzat lassan átszivárgott a festészet, a szobrászat, sőt még a zene területére is. Mára egyre nagyobb térhódításának vagyunk szemtanúi. Olyannyira, hogy hatását falragaszok, plakátok, tapéták, faliszőnyegek, ruhaszövetek is tükrözik. Terjedését egyesek azzal magyarázzák, hogy a művészet átesett a ló túlsó oldalára.

Az új irányzat szakértői azonban arra intenek, hogy ne alkossunk elhamarkodott ítéletet, és lesújtó következtetéseket se vonjunk le, mondván: a modern művészet száműzte a lelket, és ezt a kóros állapotot vetíti ki alkotásaira. Valójában arról van szó – mondják a bennfentesek –, hogy megváltozott a mai ember gondolat- és érzésvilága, ezért elődeitől eltérő módon ad hírt magáról, lelkivilágáról. A hajdani, megdönthetetlennek hitt világkép évszázadokon át az emberi gondolkodás, szellem támpillére volt, ma azonban, amikor a tudomány és haladás ismereteink relatív, állandóan változó voltára koncentrál, nem meglepő, ha a művészet is arculatot váltott. A fejlődés kényszerítő hatására a művészet is merész lépéseket tesz az ismeretlen irányába. Babits szerint „a művészet az emberiség tudatra ébredése.” A szellem pedig az újat, az ismeretlent keresi. Vajon megnyugtatja ez a magyarázat a hagyományos művészeti irányzat kedvelőit?