Bizonyos egyházi ember kifogásolta a magyar himnuszban a „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” szöveget, mondván: csak a múlt bűneit lehet levezekelni, a jövő vétkeiért azoknak kell majd bűnhődniük, vezekelniük, akik azokat elkövetik. Meglepő, egyoldalú vélekedés! Az illető a költeményt a morális oldaláról közelítette meg, nem számolt azzal, hogy ami az etikában kifogásolható, az a versben a költői eszköztár nélkülözhetetlen kelléke. A költő látomásában a nemzet tengernyi szenvedése a jövő adósságát már rég lerótta.

Alig van ország, amelynek himnusza olyan komor, már-már reménytelen hangot ütne meg, mint a mienk. Legtöbb ország himnuszának szövege felidézi a hajdani szolgaság, zsarnokság elleni hősi küzdelem emlékeit, fennhangon hirdeti a bátorság, a becsület, a szabadság diadalát. A francia nemzeti himnusz ütközet előtti harsány csatakiáltásnak tűnik, míg a magyar himnusz elveszett háború utáni bűnbánó imádságra emlékeztet. Mintha Ady is ezt a tónust követné: „Békíts ki magaddal, s magammal, hiszen Te vagy a béke.”

Mi az oka a magyar borúlátásnak? Lehetséges-e, hogy a turáni átok megfogant? Súlyosabb bűntudat terheli-e a magyarokat, mint más népeket? Biztosra vehető, hogy nem, legfeljebb az állítható, hogy a reformkorban, amikor a Himnusz szövege született, a magyar társadalomban igen erős volt a nemzeti bűnösség tudata, de történelmünkben nem ez volt az első ilyen időszak. Az országra nehezedő idegen elnyomás, a nyomorúság – a korábbi korok prédikációi, jeremiádjai szerint – beindította a bűntudatképződés folyamatát, amit így foglaltak szavakba: szenvedünk, pusztulunk, Isten küldte ránk a pusztulást, mert vétkeztünk. Vezekelni kell a bűnökért, és a bűnbánatban végbemenő megtisztulás révén Isten ismét visszafogadja népét kegyelmébe, majd boldogabb kor köszönt a nemzetre. A nemzeti tudat így védekezett a kilátástalan helyzetben, megalkotva az üdvtörténeti magyarázatot, amelynek a szenvedés nélkülözhetetlen eleme, de egyben a jövőbe mutató remény jele is.

Ennek a szemléletnek párhuzama a Bibliában is nyomon követhető: Isten az ő választott népét szigorúan bünteti, próbára teszi. Türelemmel kell hát viselni a szenvedést, mert Istennek nagy tervei vannak választott népével, az üdvösség hordozójává akarja azt tenni. A náci koncentrációs táborok túlélői közül sokan az embertelen megpróbáltatásokat a zsidó nemzet bűneiért való bűnhődésként élték meg. Az embertelen, kilátástalan helyzetben ez a hit enyhített a kétségbeesettek szorongásán.

A magyar reformkorban a bűntudat hangsúlyozása a nemzeti megújulás hathatós eszközének bizonyult. Nemcsak a Himnuszban, de a korabeli költemények egész sokaságában ráismerünk a lamentáló hangnemre. A nemzet szószólói, a költők az évszázados rabságot követő kiábrándulást, fásultságot a bűntudat ébren tartásával és a bűnbánat katarzisával igyekeztek orvosolni. Kölcsey az antik világ nagyjait látja lelki szeme előtt, a letűnt világ dicsőségébe szeretné hazáját emelni: „Hellász és Róma hősei ragyogtak a múltból felém, s szívszakadva kérdem: hol a haza, melyért halnom lehessen, mint ők? De a föld, hol állék, hasonlatlan volt a tündérképhez, mit a hősek szép hona felől magamnak alkottam.”

A „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” hangulata leginkább magára Kölcseyre volt jellemző. Életének ebben a szakaszában alig mozdult ki otthonából. Öt év alatt mindössze tizenkét verset írt, és a következő egy év alatt nem is vett tollat kezébe, búskomorság árnyékolta be mindennapjait. Nőtlen életébe, rideg magányába leginkább tanítványai loptak be némi melegséget. Írni csak akkor tudott, ha depressziója alábbhagyott. Felszabadultabb hangulatában alkotta meg a Himnusz szövegét, és egy általa alábecsült lapnak, Kisfaludy Károly Aurórájának küldte el versét, ahol az 1828 decemberében jelent meg Himnusz címen. Az első elismerésre éveket kellett várni. A költő 1838. augusztus 24-én úgy halt meg, hogy soha nem gondolta: műve egyszer minden magyar számára nemzeti imádsággá, himnusszá magasztosul.

Mi történt azóta? Lehet-e manapság társadalmi szinten bűntudatról beszélni? Aligha. A fogyasztói társadalom hedonista szemléletében a bűnösök a templomok gyóntatószékei előtt meákulpáznak, a törvény megszegői pedig rácsok mögött ülnek, a szabad lábon élők bűntelenek, nincs szükségük megtérésre, számukra a bűntelen, liberális „új élet” kezdetét vette.