Néha megtörténik, hogy ugyanabba a lányba két fiú szerelmes. Egyik is, másik is mindent elkövet, hogy a lány az ő szerelmét viszonozza. A szívek harca még bonyolultabb, ha a lány két fiúba szerelmes, hiszen akkor önmagával kell megküzdenie, hogy dönteni tudjon.

Az évszázadok óta együtt élő magyarok és románok esetében is hasonló a dilemma: mindkettő Erdélybe „szerelmes”. A költők szülőföldről szóló költeményei megannyi „szerelmi” vallomás. Egy idegenben élő erdélyi írta naplójába: „Hírt sem hallok felőled, erdős-völgyes szép hazám. Távol vagyok tőled, most szeretlek igazán.” Az említett vetélytársak megfeledkeznek arról, hogy bármennyire közel is áll szívükhöz a szülőföld, az mégsem férjhez menendő lány, mindkét rajongó egyformán szeretheti Erdélyt.

Az elmúlt századok folyamán a magyar uralom alatt élő románok a román nemzet tagjainak tartották magukat, ugyanígy Erdélyben, a román uralom alatt élő magyarok is a magyar nemzethez tartoznak. Nem csupán politikai határok közé szorított polgárok, hanem a magyar nemzet szerves részét képezik. A román politika az idejétmúlt nemzetállam eszméjét akarja a kisebbségre erőltetni. Az elmúlt száz év alatt egyetlen kormány sem biztosította az Erdélyben élő magyarság fennmaradását, fejlődését biztosító feltételeket. A kisebbségi létet a fennmaradásért folytatott ádáz küzdelem jellemzi.

Ady Endre szülőházának falán olvasható: „Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?” A költő ismerte a történelmet, tudta, hogy Erdély története összefogások és szétválások, szövetkezések és szövetségszegések hosszú sorozata. A Duna menti népek összefogása elmaradt, amit a költő fájlalt, Trianon ennek lett gyászos következménye. A nemzeti tragédia előtt még össze lehetett volna fogni, később már nem. A győztes fél nem hajlandó közeledésre, nyeregben érzi magát.

Az erdélyi magyar múltnak, mint minden más nép történelmének is, vannak sötét lapjai, amit a tárgyilagos szemlélő tudomásul vesz, saját történelmét nem nézi rózsaszínű, a szomszédét pedig sötét szemüvegen át. Román részről szemüveg cserélgetéséről van szó, a magyar és román történelmet nem ugyanazon szemüveggel olvassák. És a közös erdélyi múltból felhozott, román nemzeti érdekeket sértő magyar intézkedéseket sem indokolt és időszerű felhánytorgatni, ugyanakkor elhallgatni mindazt, amit magyar politikusok a románok érdekében tettek.

Mocsáry Lajos, a Román Nemzeti Párt képviselőjeként a magyar parlamentben számtalanszor felszólalt az erdélyi románok érdekében. Érvelésében Magyarországot „poliglott” államnak nevezte, amely csak akkor tartható egyben, ha a román nép szabadon kibontakozhat. Wesselényi Miklós, a reformkor jeles politikusa, az erdélyi jobbágyfelszabadítás küzdelmeiben a román parasztok érdekeit képviselte. Varga Katalin barcasági magyar nemesasszony pedig az érchegységi móc falvak képviseletében tevékenykedett. A Magyar Történelmi Emléksorozat többek között Bethlen Miklósról is megemlékezik, aki háláját fejezi ki Keresztúri Pálnak, aki Bethlen Gábor idejében, mintegy négyszáz évvel korábban, a híres gyulafehérvári kollégiumban román nyelvet tanított. Mi történne – kérdezhetjük –, ha ma a román parlamentben a kisebbségi politikus azt kezdeményezné, hogy a román iskolákba vezessenek be heti egy óra magyar oktatást? Az óvodában, az iskolában kellene kezdeni a kisebbségellenes hangulat feloldását. Azt is kérdezhetjük, a törvényhozás házában hogyan fogadnák a politikusok egy román honatya felszólalását, aki felemelné szavát az erdélyi magyar kisebbség érdekében? Valószínű, hogy a felszólaló alig kezdené el beszédét, máris kórusban harsogna a megbélyegzés: hazaáruló! Hol vannak a románok soraiban a Mocsáry Lajoshoz, Wesselényi Miklóshoz, Varga Katalinhoz, Keresztúry Pálhoz hasonló emberek, akik a kisebbségi sérelmeket szóvá tennék, és elfogult társaikat józan belátásra intenék. És a román egyháztól is elvárható lett volna, hogy a rendszerváltás kezdetén, a Marosvásárhelyt szervezett magyarellenes megmozdulás idején felemelje szavát. A szeretet nem keresztény szóvirág, hanem egymás feltétel nélkül való elfogadása.

A román parlamentben az egymásnak feszülő pártok egymást elmarasztalják, a kisebbségellenes programban viszont egy húron pendülnek.

Az elfogulatlan románok nem értenek egyet a kisebbségellenes román politikával, de nincs bátorságuk a nacionalistákkal szembeszállni. Nem akarnak a szászok után a magyaroktól is végleg elszakadni, hiszen családokban, közösségekben a két nép már rég egymásra talált, amit végre a politikai haszonlesőknek tudomásul kellene venniük. Erdély nem egyiké, másiké, Erdély mindkettőé!