Bartók Béla a magyar zeneművészet kimagasló alakja, Kodály Zoltán mellett a modern magyar zene megteremtője. Életművének kivételes, meghatározó jellege fémjelzi a huszadik század magyar zeneművészetét. A század magyar nagyjai közül őt ismeri legjobban a nagyvilág, jobban, mint a tudomány, a művészet, az irodalom bármelyik jeles képviselőjét.

A fényes pálya egy jelentéktelennek tűnő epizóddal kezdődött. 1904 nyarán Bartók a gömöri Gerlice-pusztán ismerőseinél nyaralt, amikor egy Dósa Lidi nevű erdélyi parasztlány énekét meghallotta. A népdal megragadta figyelmét, és menten rögzítette azt. Felbuzdulásában a 19. századi komponisták amatőr lelkesedésével népdalgyűjtésbe akart kezdeni. A sors – szerencséjére – összehozta Kodály Zoltánnal, akinek népdalgyűjteménye és személyes tanácsai feltárták az akkor még egyetemet nem végzett Bartók előtt, hogy mi a folklórtudomány, és hogyan kell népzenei értékeket gyűjteni. A barátság életre szóló együttműködést eredményezett.

Bartók a kelet-európai, elsősorban a magyar népzenében megtalálta azt a tiszta forrást, amelyből merítve, Kodállyal karöltve, megújította és világszínvonalra emelte zenekultúránkat.

Felkínálkozik a 19. század irodalmi és a 20. század népzenei irányzata közötti párhuzam. Mindkét kezdeményezés a megújulás szándékában fogant. Egyik sem valamiféle olcsó népiséget akart, hanem reformot. Amint Arany János tiltakozott az ellen, hogy a népköltészet külső formáit sokan tartalom nélkül átvegyék, úgy Bartók is azon fáradozott, hogy „zenei nyelvvé” váljék a népzenei kifejezésmód tartalma. Az Improvizációk magyar parasztdalokra hallatán nem azt érezzük-e, mint mikor egy idegen tömegben saját népviseletünkbe öltözött fiatalokat pillantunk meg, és boldogan megjegyezzük: lám, itt vannak a mieink. A miénk, csakis a miénk az a muzsika, amit a falvak sarát taposó Bartók megörökített korszakalkotó műveiben. Bartók az utolsó pillanatban egy archaikus, szépségében letűnő paraszti világ zenei értékeit mentette át az utókor számára, művészi formában.

A komponista Bartók mintegy atomjaira szedte a magyar, a szlovák és az erdélyi román parasztzene ősi zenei alakzatait, és ami ezen elemekből a nyugat-európai tonális dúr–moll zene szétrombolása és megújítása terén alkalmazhatónak látszott, arra épített. A magyar dallamok ősi öthangú (pentaton) melódiáiból rokon szerkezetű akkordokat formált, ezzel mintegy lehetővé tette, hogy a népdalok igazi természetüknek megfelelő köntösben bevonuljanak a koncerttermekbe. És ami talán fontosabb: a népzene bátorította Bartókot, hogy a merev, klasszikus szkémák helyett minden zenei anyagát természetes könnyedséggel variálja, mint ahogyan azt a paraszti előadás is teszi a maga kötetlenségével.

Kodály írta barátjáról és alkotótársáról: „Valahányszor előadják egy művét, a hallgatók Magyarországra is gondolnak, ha nem többet, annyit: mégsem lehet utolsó ország, ahol ilyesmi megterem.” Ízelítő gyanánt álljon itt Bartóknak a Kodály munkásságáról szóló megjegyzése: „Kodály szinte kizárólagosan a magyar parasztzenét tanulmányozta és használta fel forrásként, én viszont kiterjesztettem érdeklődésemet és szeretetemet a szomszédos kelet-európai népek zenei folklórjára, sőt még az arab és török területekre is elkalandoztam kutatómunkám során. Műveimben a legkülönbözőbb eredetű nyomok tűnnek fel – remélem – egységbe forrasztottan. Különböző források ezek, ám van közös nevezőjük, és ez a parasztzenei jelleg, a maga legtisztább értelmezésében.” (Magyar zene, 1944)

Bartók mindkét világháború borzalmait átélte. Anyaggyűjtő utazásain hallotta a nacionalista jelszavakat, tapasztalta a feltüzelt indulatokat, de ezek nem tántorították el feltett szándékától. Bizonyos Beu román népdalgyűjtő felismerte Bartók rendkívüli tehetségét, csodálta fáradhatatlan tevékenységét, ezért a már hírnévnek örvendő mestert ünnepélyes keretek között köszöntötte. Meghívójában Bartók Béla, román zeneszerző (compozitor român) címzés szerepelt, amit a meghívott tapintatosan visszautasított. Magyar zeneszerzőnek nevezte magát, és válaszlevelében többek között ezt írta: „Az én igazi vezéreszmém (…) a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmből telik – szolgálni zenémben, ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás.” A Cantata profanában a művész a zene nyelvén mondja el ugyanezt a fennkölt üzenetet.

Bartók zenéje azért hat ránk a kinyilatkoztatás erejével, mert rólunk, nekünk szól, önmagunkra ismerünk benne. Ennek a muzsikának a tiszta forrása a népdal, mely egy sokat szenvedett nép lelkéből fakad.